Nem egyszerűen csak, hanem?

"A kiállítás egy burkolt szocialista reklám - kommentál egy anonim internetes oldalon. - Jellemző, hogy a szex bűvös fogalmával próbálja eladni magát. Becsalogat néhány szerencsétlen flótást, tény, hogy én is bementem, de nem a szexért, hanem kíváncsi lettem, hogy mi lehet ez a baromság. Hát, vastag propaganda a javából. Okosan kitalált agymosás, a nézőt próbálja újra rávenni, illetve felébreszteni benne a régi idők szlogenjeinek a remélhetőleg pozitív hatását. Tiszta dianetika."

Az anonim kommentátor persze az anonim kommentátoroktól megszokott fekete-fehér-összeesküvés-pártpolitika nyelvén szólal meg, egy hagymázas nyelven, amely inkább a magyar társadalom egyik betegségének tünete. Nem is idéztem volna, ha nem jelenik meg benne az az ambivalencia, amelyet magam is éreztem a kiállítás terében bolyongva. Az ambivalencia, amelyre a kiállítás szervezői sem bevezetőjükben, sem a kiállításon nem adnak választ.

A kiállítás egyetlen művészi installáció. Világos kontextus és megbízható történeti értelmezés nélküli képekkel, hanganyagokkal, szövegekkel telezsúfolt tér, amely - mint a modern művészetnek szokása - nehezen kibogozható, sokszintű és ironikus üzeneteket sugároz. Talán nem is sugároz semmit, talán csak a néző emlékeit, gondolatait, érzelmeit töri meg és veri vissza a maga sajátosan tagolt módján.

Nem a kiállítás bírálatának szánom ezt a szösszenetet, hanem az idő hatalmára szeretnék rámutatni, amely teljesen kiforgatja magából a koncepciót. Az örökös "politikai helyzet" ma Magyarországon nem teszi lehetővé, hogy feldolgozzuk és sokféleképpen elmeséljük az elmúlt éveket és a magyar létező szocializmus mindennapjait.

Az idő mégis telik, és kinek-kinek a maga életszakaszai és életeseményei átszínezik a múltat. A személyes emlékek, amelyek elégikusan és nosztalgikusan bukkannak elő húsz-huszonöt-harminc év múltán, csillámló ragyogásba borítják történelmi környezetüket. Lassan - legalábbis azon generációk számára, amelyek életük egy részét a létező szocializmusban élték le - eltűnik a lehetőség, hogy vágyaikat és élményeiket, boldog és kellemetlen perceiket visszanyerjék a "múlt rendszer" nevű dilemmából, amely körül kizárólag a fekete-fehér-igen-nem játékot lehet játszani.

Először akkor vettem észre magamon az intim nosztalgia kicsit zavarbaejtő tüneteit, amikor néha-néha (időm nincs sok) a Filmmúzeumra kapcsoltam, és néztem tíz vagy tizenöt percen át a színészek arcait és a helyszíneket.

Aztán rájöttem, hogy valósággal vadászom régi típusú bútorokra, feliratokra, folyosókra és burkolatokra, amelyek visszataszítóak a maguk leharcolt, igénytelen módján, de vonzanak is, mert - mondjuk - a nagyanyáimra vagy az első iskolai élményekre emlékeztetnek.

Míg végül a Centrális Galériában végre rányílt a szemem valamire, éppen a kiállítás - elnézést - meglehetős butasága és koncepciótlansága, elmosódott üzenete, naiv elemei miatt. Arra, amire alighanem anonim kommentátorunknak is: hogy régi arcok és fehérneműk, régi típusú újsághasábok és tipográfiák, régi stílben készült reklámok és szórólapok, régi időkre emlékeztető öltözőszekrények és felvonulási terek népesítik be körülöttem (bennem) azt az élményt, amellyel a szervezők talán a "kommunizmus" újabb ostoba sajátosságát és képmutatását kívánták volna kipellengérezni.

Nem a "kommunizmus" jelenik meg itt, nem is a szocialista ideológia szexuális vonzata. Semmi, semmi nem derül ki a létező szocializmus világáról, az a néhány értékelhető törmelék - prostituált-interjú, újságcikk - ellebeg a semmiben.

Nem, nincs más itt, jó néhány érdektelennek és oda nem tartozónak tűnő tárgyon és képen túl - csak a régi. Az Intim Régi. A közelmúlt. A fiatalságom. Sokak fiatalsága, sokak öregsége, sokak teljes élete.

Egy elrontott kiállítással hatalmas démont idéztek fel a Közép-európai Egyetem galériájának dolgozói: a nosztalgiát.