Eközben a polko guruk - a politikai kommunikáció boszorkánykonyhájának séfjei és inasaik - minden bizonnyal szívhatták a fogukat, hiszen egyik beszédből sem lett vezető hír. Orbán Viktort "Tél tábornok újabb támadása" - magyarul a havazás - lökte a sporthírekhez közelebb, míg Medgyessy beszédét a NATO majdnem-szétesése szorította háttérbe. Ennek ellenére, mint éhes kutya a cubákos vájdlingért, oly hálásak az elemzők: a mediatizált politikai térben végre nem nyakkendőkből, mosolyokból, nyolc másodperces frappírozott frázisokból kell madárjósként véleményt alkotniuk - szabad az elemzői pálya, szárnyalhat a képzelet, nekidurálhatja magát az interpretatív ész. Azonban a bőség nem feltétlenül oldja meg gondjainkat, és nem biztos, hogy segíti a megértést. Itt van például a látszatra pofonegyszerű kérdés: mi is a beszéd? Az, amit a személyesség varázsával fűszerezve a kiválasztott befogadók élvezhetnek? A televíziók egyenes közvetítésében látható prezentáció? A híradókban megjelenő néhány perces sűrítmény? A sajtóban megjelenő teljes verziók vagy az elemzői értékelések alakítják azt, amire majd mint a beszédre emlékezünk?

Mivel ahhoz kellett közéleti megszállottság, hogy az ember majd egyórás politikai beszédet végighallgasson és -nézzen, most maradjunk az írott formák - az interneten és a sajtóban is elérhető szövegek elemzésénél. Azzal együtt, hogy a bevágások is bizonyították azt, amit eddig is tudtunk - Orbán szinte lubickol a szónoki szerepben, míg Medgyessyt, finoman szólva, nem rétori képességei emelték a kormányfői székbe. Az alábbiakban tehát nem az előadóművészi tehetséget, nem a performatív beszédaktust, hanem magát a szöveget vizsgálom.

Viktor Vigad

"van abban valami báj, hogyha kacag a máj, / szárnyal a kedv, mint a kacsamadár!"

Mézga Kriszta

Orbán konzervatív értékrendszerben fogant, fennkölt és pátosszal teli szövegének elsődleges célja a "bázis egyben tartása" volt. Annak bizonyítása, hogy ha nem is voltunk elegen, de még mindig sokan vagyunk. Kérdés, hogy ez valóban így van-e, hiszen emlékezhetünk: a MIÉP több százezres tüntetései a parlamentbe jutáshoz sem voltak elégségesek. Így most, a lassan mitikussá váló "tízezernyi polgári körről" sem tudhatjuk, hogy valóban mekkora politikai erőt képviselnek. Aligha tévedünk, ha itt az önbeteljesítő jóslat iránti vágyat fedezzük fel, azt a reményt, hogy ha sokáig ismételgetjük, hogy erősek vagyunk, akkor meg is erősödhetünk.

A beszéd egy másik fontos aspektusa az "elrejtőzni a fényben" effektusa volt. Orbán a rá jellemző bravadóval először is megfordította az eddigi beszédek időfókuszát. "Olyan esztendő van mögöttünk, amelyből a polgári kormánynak csak egy negyedév jutott... Ezért, ha megengedik, a szokásoktól eltérően inkább a jelenről és a jövőről szeretnék néhány szót váltani önökkel." Ezzel Orbán megkerülte azt a hallgatóságát ki nem mondva is feszítő kérdést, hogy miért is veszítette el a jobboldal előbb hajszállal az országgyűlési, aztán már drámai különbséggel az önkormányzati választásokat. Mi történt azóta, hogy nekiindult a magyar polgári rakéta, amelyről tavaly még azt hallhattuk: "levegőbe emelkedett rakétát nem lehet visszaparancsolni a földre".

Kétségkívül szép, felemelő eszmefuttatásokat is olvashatunk a szövegben. Ilyen például a hazánk széplelkűbb asszonyainak elrebegett köszönet, melynek politikai következményeit remélhetően láthatjuk is majd, ha az új pártvezetés - korábban hipermacho - tablóját nézegetjük. Mert aziránt Orbán nem hagyott kétséget, hogy itt egy bravúros politikai salto mortaléhoz asszisztálunk: a vesztes választás után nem a Párt váltja le bukott vezetőjét, hanem az egész jobboldal szimbolikus vezetője - akármit jelentsen is a furcsa szóösszetétel - váltja le az őt cserbenhagyó, "testileg nem elég erős" Pártját.

Egy ellenzéki vezető által tartott beszéd lehetőségei behatároltak, hiszen az emberek életlehetőségeit valóban javító pozitív intézkedéseket nem jelenthet be. Szólhat arról, hogy a "kormány az ellenzék ellenzéke", valamint, hogy mégsem az, hiszen "nem az ellenzékkel, hanem az emberekkel áll szemben". Kicsit furcsa Orbánt, a magyar optimizmus, a magyar büszkeség és magyar tenni akarás tavalyi bajnokát most ebben a "szomorúak, lehangoltak és aggódóak vagyunk" szerepben látni. Másik erős motívum az élcelődés a kormány tehetetlenségén. Tudjuk: van abban valami báj, ha kacag a máj, és a sopánkodás végül is az ellenzéki szerep integráns része.

A beszédet olvasva meglepő a szónok individualitása és az őt hallgató közönség közötti racionális különbségek elmosódása: Orbánnál a nyilvános monológ "szóváltás", sőt a korábbi beszédekre is ebben a szellemben utal "legutóbb Márait idéztük" (helyesen: idéztem). Az egyes és többes szám összekavarodása alighanem azt a célt szolgálja, hogy megerősítse a szónok és közönsége közti összetartozás élményét. És ezzel az orbáni szemlélet legproblémásabb részéhez érkeztünk - a Fidesz szempontjából is. Ezekkel a gondolatokkal Orbán meglehet kiszolgálta az elkötelezett jobboldaliakat, de mit is üzent az országgyűlési választások után a Fideszt elhagyó vagy az arra soha nem szavazó millióknak, azoknak, akiknek megnyerése elengedhetetlen lenne a konzervatív oldal megerősödéshez?

Habár a korábbi harcos Orbán most a szeretet erejét hirdeti, de az a szerep, amit a táborán kívül állókra oszt, nehezen elfogadható, mégpedig két szempontból. Elfogadhatatlan az értékeknek az a kirekesztő elosztása, ahogy Orbán bizonyos általános emberi értékeket a jobboldal számára próbál kisajátítani: "A mi feladatunk, az önök feladata, hogy azok az értékek, amelyeket mi képviselünk, emberi méltóság, a család, a munka, a tanulás, a rend, a nemzeti összetartozás, ezek jelen legyenek a magyar közéletben. S ezek az értékek csak akkor vannak jelen, ha mi is jelen vagyunk, ha mi is mindenhol jelen vagyunk."

Ugyanígy elfogadhatatlan az, hogy Orbán a másik oldal támogatását három dolognak tulajdonítja, beszédében csak annyit említve, hogy akik nem a nemzeti keresztény táborba tartoznak, "honfitársaink, akiket a politikai csalafintaság, a demagógia vagy a szakértő gyűlöletkeltők mesterkedése ellenünk hangolt". A normális, polgári és civilizált együttélésnek az lenne az alapja, hogy ne vitassuk el egymás jogát arra, hogy különböző pártokban higgyünk, különböző isteneknek áldozzunk (vagy ne áldozzunk). Ha a másban hívőket, a mienkétől különböző értékeket vallókat csak megtévesztettként és/vagy idiótaként tudjuk elképzelni, abból egy nagyon különös európai ország fog kisülni - valamint ha újra és újra lehülyézik őket, az vélhetőleg megnehezíti a Fidesztől az ősszel elfordult szavazók visszaáramlását is.

Péter prezentál

"Légy vidám, vagány, akár egy srác, / fújd meg a kürtöt, trombitálj, valamit játssz!"

Mézga Aladár

Medgyessy beszédében olyan erényt villantott fel, amely eddig esetében nem volt magától értetődő: ez pedig a tematizációs bátorság. A jelenlegi miniszterelnök is megtehette volna, hogy elfilozofálgat a világ állapotán, a megtett és előttünk álló út göröngyein és lankáin, ehelyett azonban felvállalta, hogy azokat a témákat is érinti, amelyek miatt a legtöbbet támadják. Ilyen kockázatos téma volt a gyülekezési jog kiemelése, a nyolcak levelének aláírása és - talán legmerészebb - a Romániához fűződő viszony. Ezt érdemes hosszabban is idézni, mert jól példázza, hogy miként helyezi a kormányfő konstruktív értelmezési keretbe az egész történelmi problémát és az aktuális támadásokat: " a német-francia viszony, mint az európai egység példája. Ez a viszony azonban nem a természet ajándéka. A történelem mégoly igazságtalan fordulatain is felülemelkedő politikusok felelős cselekvésének eredménye. Ez az együttműködés példát állít. Példát a partnerségre éppúgy, mint a lehetőség felismerésére és megragadására. Ezért fogadtam el miniszterelnök-kollégám meghívását a Román Köztársaság nemzeti ünnepén. És azért, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy erdélyi származású emberként, Szatmárnémetiben hallhassam, amint a román miniszterelnök magyarul szól az erdélyi magyarság képviselőihez. Mert hiszek abban, hogy az együttműködésnek a külpolitikában sincs alternatívája. Az első lépéseket mi tettük meg. Helyesen cselekedtünk, az ilyen magatartás szolgálja a legjobban a határon túli magyarság ügyét."

Ezen túlmenően Medgyessy esetében is világos a beszéd üzenete, amely, ha nem is említi Orbánt, de világosan szembe megy a Fidesz "két Magyarország" koncepciójával: "Egyetlen Magyarország van, közös sikerekkel és - sajnos néha - közös kudarcokkal, de nem két Magyarország, hanem egyetlenegy."

Habár voltak, akiknek ez nem tűnt fel, de ezzel az "egyetlen Magyarországgal" kapcsolatban a kormányfő megfogalmazott egy korábban - legalábbis felelős politikustól - nem hallott elképzelést: a köztársasági eszmét. Medgyessy szavaival "Mert mi a köztársaság? Olyan közösség, melyben a legtöbben érzik, mikor és hogyan kell megtenniük eggyel több lépést. Amely elég erős és büszke ahhoz, hogy az önérdeken túl a közjóért is cselekedjen. Nekem az új, modern köztársaság ennél is többet jelent. Magabiztos nyugalmat, mindennapi biztonságot, közös felelősséget, odafigyelést és egymás tiszteletét! Az idős kor biztonságát."

A köztársasági eszme egyik nagy előnye, hogy széles és gazdag értelmezési tartománnyal bír: felesel az archaizáló Szent Korona-tannal, a felvilágosodás eszméihez köti a politikai azonosulást, lehetőséget kínál a modern politikai közösség megfogalmazására, felöleli és egybekapcsolja a magyar progresszió legjobbjait, a koalíció mindkét pártja számára elfogadható, ugyanakkor nem rekeszti ki a jobboldali szavazókat sem, miközben a szittya, magyarkodó, árvalányhajas és klerikális ideológiákat nehéz helyzetbe hozza. Fontos, hogy a köztársaság eszméje nem nélkülözi az érzelmi azonosulás lehetőségét. Ez a sokrétegűség azonban egyben nyitottságot is jelent, amelyből további kidolgozás kényszere is fakad. Kérdés az is, hogy mi lesz a viszonya a köztársasági eszmének a korábban meghirdetett és mostanra elfelejtett "nemzeti közép" koncepcióhoz. Akárhogy is, ezek az elnevezések attól kelnek életre, attól válnak sokszor hiányolt vízióvá és a cselevés vezérfonalává, hogy milyen tartalommal töltik meg őket. A köztársasági eszme kidolgozása, telepakolása gondolatokkal, érzelmekkel és intézkedésekkel még a kormány előtt álló feladat. Medgyessy most mindenesetre megfújta a "kürtöt, trombitát". A köztársasági eszme életképességét a következő hónapok kommunikációs fegyelme és az eszmét megjelenítő ötletek kreativitása fogja meghatározni.

Ám akármi lesz is a köztársasági eszme pontos tartalma, az már a beszéd alapján is megjósolható, hogy a "gyerek" ebben fontos szerepet fog játszani. Anélkül, hogy a térdszalagrend jelmondatát idézném - rossz az, aki rosszra gondol -, meglepő, hogy a Népszabadság publicistája, Uj Péter itt rögtön a pedofíliára asszociál internetes tárcájában. A gyermek toposz kommunikációs előnyei számosak: nehezen opponálható, demokratikusabb, mint az az elképzelés, amely az amúgy felbomlóban levő patriarchális családot eszményíti, és közelebb is áll a magyar valósághoz. Ismételve magunkat, ebben az esetben is elmondható, hogy ez a kommunikációs elem akkor működhet, ha konzekvensen és konzisztensen jelenik meg a következő hónapok kormányzati megnyilvánulásaiban.

A miniszterelnök beszéde stilárisan és tartalmilag is két részre bomlik. Míg az első részben egy személyes elemeket sem nélkülöző hitvallás és a köztársasági gondolat felvázolása a meghatározó, addig a második az Európa-terv intézkedéseit tartalmazza. E második rész nyelvezete kissé technokratára sikeredett, a sokmilliárdos intézkedésekből retorikai szempontból kevesebb több lett volna. Ha a Medgyessy-team tagjai tudták volna, hogy milyen ígéretesre sikerül az első rész, valószínűleg csak néhány bejelentésre szorítkoztak volna - esetleg csak annak deklarálására, hogy a kormányfő két héten belül bejelenti az Európa-tervet. Vagy ha már itt kellett előjönni a különböző policy döntésekkel, akkor azokat érdemes lett volna az első rész pátosszal teli gondolataihoz hurkolni. Persze nagy a csábítás: a költségvetési osztogatásnak mindig örül a nép; és ugyan ki ellenezhetné józan ésszel, hogy Szegedre és Nyíregyházára (és Debrecenbe) is jusson el az autópálya végre, hogy olcsóbb legyen az internet, hogy az ,56-os forradalom méltó emlékhelyet kapjon, vagy hogy az óvodákban a rászorult gyerekek térítés nélkül is kapjanak enni?

Ám ezzel a reánk zúdított csomaggal a kormányfő egyúttal teret nyitott a szaktárcák vezetői számára: az Európa-terv sikere nagyjából azon múlik, hogy az egyes miniszterek milyen hatásfokkal kommunikálják és hajtják végre a bejelentett több tucat intézkedést.

Az előző mondat mindkét állítmánya (a kommunikálás és a végrehajtás) is fontos - jegyzem meg némi bűntudattal. Az elmúlt két-három évben jó néhány cikket írtam és kurzust tanítottam a politikai kommunikáció jelentőségéről. Ennek megvolt a maga missziója, különösen abban az időszakban, amikor a Fidesz a politikai kommunikáció eszköztárának alkalmazásával állva hagyta a kissé szklerotikus - azaz az MTV-klipkultúra előtti időkben vizuálszocializálódott politikai elitet. Bár magam mindig igyekeztem hangsúlyozni, hogy a kommunikáció és a politikai cselekvés viszonya sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy a csomagolás és tartalom (mosópor, termék) csacska marketinges fogalompárjával leírható lenne - ezt az üzenetet szemmel láthatóan nem sikerült átvinnem. Ez a lehetetlen elkülönítés azt a veszélyt hordozza, hogy hol az egyik, hol a másik elem kerül túlsúlyba. Így most az inga épp arra leng ki, hogy többnyire a kommunikáció primátusát, óriásplakátok, szlogenek vagy éppen beszédek fontosságát hangsúlyozzuk a közbeszédben. Lelkiismeretem megnyugtatására ezúton is jelzem, hogy bármely bravúros kommunikáció mellett, a bármennyire is mediatizált politikai térben is igaza van a Legnagyobb Magyarnak: "a jól elrendelt munka a nemzeti gazdaság alapköve". Végül is minden beszéd sikerét azon mérjük, hogy a politikai cselekvés, a döntések és azok végrehajtása révén mennyi valósul meg az elmondottakból.