Sárosdi, a prózaíró történeteket gyűjtött. Ebben nincs semmi meglepő: az író jobbára történetekből él, melyeknek utána kell menni, összegyűjteni őket, és leírni belőlük azt, ami arra érdemes. Hogy mit érdemes leírni, az író dönti el - volt idő, mikor Sárosdi azt hallotta a kollégáitól: az ember élete csupa unalom, semmi nem történik senkivel, úgyhogy ki kell találni valami mást, amivel meg lehet tölteni a papírt. Nem tellett bele azonban pár év, és ezek a kollégák megint történeteket kezdtek gyűjteni, az arra érdemeseket papírra vetni. Azaz visszatértek ahhoz, amiről az átlagember úgy gondolja: az az író feladata.

A történetek egyik fellegvára a kocsma, ahol annyiféle ember gyűlik össze, és az alkoholtól megoldott nyelvükről olyan sok történet hangzik el, valóságos aranybánya egy prózaírónak. Sárosdi is sokat járt kocsmába, amikor még nős volt, a feleségének erre az alkalmakra rendre azt mondta: "anyagot gyűjt". Elkényelmesedett, elvált, egyszobás lakásba költözött, a füst és a pálinkaszag ellenében egyre jobban becsülte az otthon melegét, a konvektor pattogását, a duruzsoló televíziót. A történetek azonban nem maradhattak el: frottírköpenyébe burkolózva, a klaviatúra fölött merengve Sárosdi időnként nagy igazságnak érezte kollégái évekkel ezelőtt tett kijelentését, miszerint semmi nem történik senkivel. Elhatározta: bár ő, Mohamed, túl kényelmes ahhoz, hogy elmenjen a hegyhez, a hegyet azért elhívhatja magához.

Mindjárt az azt követő nap, hogy a céduláit kiragasztgatta a környező házakban, késő délelőtt, amikor a kedvenc tévésorozatához telepedett le a feleségétől örökölt karosszékbe, egy kövérkés, borostás arcú, táskás szemű, ötvenes éveiben járó férfi csöngetett be Sárosdihoz. "A hirdetésre jöttem" - motyogta a küszöbön, a prózaíró bólintott, betessékelte a vendéget. Megkérdezte, kér-e valamit inni, amaz persze hogy kért. Pálinkáspohárral a kezében leült a galéria alatti heverőre, a tévé képernyőjére bámult, és kijelentette: az ő élete olyan, hogy abból az író úr regényt tudna írni.

"Regényt?" - futott át Sárosdi agyán. Ő ugyan kis sztorikra gondolt, amelyekből az irodalmi lapoknál könnyen elsüthető elbeszéléseket írhat, ám a regény, az még jobb. A regénynek súlya van. Töltött megint a vendégének, visszaült a karosszékbe, figyelmesen hallgatni kezdte. Az ötvenes éveiben járó férfi akadozó nyelvvel beszélt, és Sárosdi figyelme az idő előrehaladtával egyre többször kalandozott a tévében futó sorozat felé: érdekesebbnek találta azt a vidéki agronómus életénél, sőt a Karl-Marx-Stadt-i növénynemesítési tudományos intézetben kiküldetésben eltöltött évek eseményeinél is.

"Az egész ott változott meg, hogy a rendszerváltás után jött az a sok bolond szekta" - csuklott a vendég, Sárosdi látta, üres a pohár, újra töltött. "Szekta?" - kérdezett vissza. "Igen - bólintott az ötvenes éveiben járó férfi. - Akkor már a fővárosban dolgoztam, naponta bejártam, a feleségem a téesz szétesése után egy káeftében kapott munkát, azoknál ismerkedett meg azzal a huszonéves suhanccal, aki teljesen bepalizta." Sárosdi lehalkította a tévét, a huszonéves suhancról érdeklődött. Vendége továbbra sem vette le szemét a képernyőről: "Vékonydongájú, keskeny vállú fiatalember, akadozó beszéddel... Az a fajta, akire ha erősebben rászólnak, sírva fakad. A lányomnak udvarolt, őt vitte el először a szektába, aztán a lányom rájött, hogy neki más kell. A suhanc nem tudta megemészteni, hogy a lányom dobta, odajárt hozzánk sírni, könyörögni. A feleségem vigasztalta, meg perelt a lányommal, hogy miért ilyen szívtelen. Annyira jól sikerült a vigasztalás, a fickó a feleségemnél kötött ki... Képzelje, még szűz volt, az asszony rendezte le először... A lányommal nem csinálták, mert a szekta szerint nem lehetett. Hogy a feleségemmel miért lehetett, azt már nem értem, ahhoz én kevés vagyok" - a férfi nevetett, Sárosdi újra töltött.

A dolog - mesélte a vendég - a felesége és a fiatalember között nyolc éve tart; a válás után az asszony a családi házban maradt, a barátja hozzáköltözött. "Azt mondják, boldogok, tudja mit, időnként el is hiszem nekik, egyszer elcipeltek a szektába, úgy látszik, nekik való. Én itt lakom a kerületben; a lányomnak jövő héten lesz az esküvője, azon ott leszünk mindannyian". Az ötvenes éveiben járó férfi búcsúzóul biztosította Sárosdit a felől, hogy "az író úr konkurencia lesz a kocsmának, mert jobb a pálinkája, és az ember itt nyugodtan beszélhet, nem vágnak folyton a szavába". Sárosdi kikísérte a vendégét, visszaült a karosszékbe, azon merengett: ha regény nem is, egy novella születhet ebből. "Lám-lám - mondta a kiürült pálinkás üvegnek -, ami valakinek az élete regénye, az másnak egy történet csupán. De talán így van ez rendjén."