Tanulj Pisti, mert különben itt maradsz kocsisnak!

Dr. Krankovics István édesapja - aki fia meghatározása szerint munkásszármazású szövetkezeti ember volt Debrecen környékéről - ezzel a nem túl nagyra törő jövőképpel nógatta tanulásra gyerekét.

És Krankovics István tanult. Moszkvában szerzett agrárközgazdászi diplomát, majd Budapesten nemzetközi szakközgazdászdoktor lett belőle. Családjával fiatalon Mosonmagyaróváron telepedett le, a Kühne Edéről elnevezett mezőgazdasági gépgyárban dolgozott, aztán a győri Rába gyár Kühnét is vállalatába olvasztó vezérigazgatója. Horváth Ede, a Rába első embere üzent: "Hozzátok be Győrbe azt a fekete srácot, itt van szükség rá".

Különböző beosztások után igazgató lett a Rábában, és akkor sem vett részt a "vörös báró" megbuktatására irányuló kísérletekben, amikor ezt szinte minden helyi vezetőtől kikövetelte az új rendszer politikája. Egy ideig dolgozott még a cégnél, aztán az orosz Avtoexporttal alapított külkereskedelmi vállalkozást. Végigjárta a szakma és a privát élet egzisztenciális lépcsőfokait, ma 800 embert foglalkoztató nagyvállalkozó, övé a Kühne, s van egy saját buszgyára is. Igaz, most éppen elbukott egy buszpályázatot, s hiába adott neki részben igazat a Közbeszerzési Döntőbizottság, sőt a kiírót ötmillióra még meg is bírságolta, a félmilliárd forintos megrendelést mégis a törökök kapták.

- Az igazságtalanság egész életemben jobban bántott az üzleti kudarcnál - jegyzi meg Krankovics István.

Kereskedni egyszeri öröm

Figyelem a mozdulatait, ahogyan kiteríti irodája asztalára az 1856-ban alapított mosoni Kühne 99 évvel ezelőtt nyomott plakátjának másolatát. Nem is kisimítja, hanem szinte megsimogatja kezével a sárga papírt, amelynek a fotóin vetőgépeket, lógereblyéket fényeznek, ekéket kovácsolnak, központi villanyfejlesztő telepet szerelnek. Látszik Krankovics Istvánon, hogy különös viszonya van a gépekhez, a gyártáshoz, általában az iparhoz.

Ekkor értem meg, amit a kereskedelem és a termelés minőségi különbségéről korábban mondott:

- Kereskedni egyszeri öröm. Vesz az ember olcsón mondjuk alkatrészeket, s ha tudja, eladja drágán, aztán elteszi a pénzt. Termelni, gyártani viszont folyamatos élmény, kihívás, értékteremtés.

Mondja ezt annak ellenére, hogy magánvállalkozásának első éveiben a kereskedelemből élt. Kihasználom, hogy a közszerepléseket, a magamutogatást mindig elhárító gyáros ránk szán egy napot, s először a múltról kérdezgetem. Arról a korszakról, amikor még a gazdaság régi színpadán, többnyire előre megírt szerepeket kellett eljátszania. Innen lépett át egy megváltozott rendszer alapvetően más játékterére: új partnerek, saját szövegkönyv, rengeteg hamis súgó, új intrikus, új közönség. S ott is helyt tudott állni, sőt "magánszínházat" alapított akkor, amikor inkább az állami intézmények filléres privatizációja volt a divat.

- Arra valóban büszke vagyok, hogy nem "kiprivatizáltam", hanem adózott nyereségből megvásároltam vagy saját erőből megteremtettem mindazt, ami ma a vállalkozásomban található - mondja.

Krankovics István első munkahelye, a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyár üzleti sikereiben nagy szerepet játszottak a hetvenes években a baromfitartó berendezések. De nem csupán ezeket a berendezéseket értékesítették, hanem egész rendszereket, technológiákat adtak el. Krankovics István ekkor bejárta az arab világot, szállítottak például Szíriába, Algériába, Líbiába, Egyiptomba, Irakba, nagy felvevőpiacot találtak Kínában is.

- Horváth Ede érdeklődését akkor keltette fel a mosonmagyaróvári gyár, amikor Magyarországon elkezdték alkalmazni az iparszerű termelést a mezőgazdaságban - emlékszik vissza Krankovics István. - Ezt a módszert Burgert Róbert, Bábolna vezérigazgatója amerikai minta alapján Kádár János engedélyével honosította meg. Ezekhez a rendszerekhez azonban nagy teljesítményű traktorokra és talajművelő gépekre volt szükség. A Rába traktorfejlesztései nem sikerültek, ekkor importálták Magyarországra az amerikai "zöld traktorokat", a John Deereket. Igen ám, de nem volt hozzájuk munkaeszköz. Horváth Ede úgy döntött, föléleszti a Kühne hagyományait. Elintézte, hogy a Rábához csatolják a gyárat, Amerikából korszerű talajművelő eszközök licencét vásárolta meg, és ezzel megint egy új korszak vette kezdetét a Kühnében.

Krankovics István a nyolcvanas évek közepén már Győrött dolgozott különböző beosztásokban. Látta, hogy Horváth Ede a kollektivizmus, a tervgazdálkodás mindenhatóságát szavakban hirdető MSZMP bizalmát miként fordítja egy szemléletében már jórészt kapitalista nagyvállalat kiépítésére, működtetésére.

- Nem volt könnyű kitérnie a vezérigazgatónak a központi szándékok elől - állítja Krankovics István. - A szovjetek ránk akarták erőltetni a Zaporozsecek közös gyártását. Nálunk készült volna a sebváltó, aminek a gyártásában semmi jártasságunk, tapasztalatunk nem volt. Végül sikerült elhárítani az igen erős ajánlatot. Megépült viszont az a százezer négyzetméteres csarnok, amit a Rába már nem tudott ugyan kihasználni, de mégiscsak meghatározta Győr sorsát. Ezt vette meg ugyanis az Audi.

A nyolcvanas évek végén aztán viszszaszorultak a Rába fejlődési lehetőségei. Nem tudták eladni a motorokat, raktárra termeltek. A megváltozott politikai rendszer pedig a gazdaságban elsőként két fej leütését követelte: Burgert Róbertét és Horváth Edéét, aki Krankovics szerint akkoriban valóban követett el komoly hibákat, ám megbuktatása mindenekelőtt a múltjának szólt.

A Rába hegemóniáját mindig nehezen viselő Kühne azonnal az önállóság útját választotta. Már azt is nehezen tűrték, hogy a Rába szokásainak megfelelően az alkalmazottaknak fehér köpenyt kellett viselniük, a sor mellett dolgozók pedig színes munkaruhákat kaptak. Önállóságuk kikövetelésekor olyan plakátokat írtak és feszítettek ki a gyár falára: "Alapította Kühne Ede, tönkretette Horváth Ede".

A munkavállalói privatizációval a Rábából kiváló gyár azonban nem sokáig volt életképes, nem tudta fizetni a hiteleket, kellett egy valódi tulajdonos. Így vásárolta meg egykori alkalmazottja, Krankovics István.

A kék buszok karrierje

Horváth Ede leváltása után ő dolgozott még egy ideig a Rábában, de aztán nem igazán találta a helyét, kilépett, és 1991-ben Kravtex néven az orosz Avtoexporttal közös céget alapított. Családja adta össze az alapításhoz szükséges egymillió forintot.

- Az orosz piac semmihez sem hasonlítható terepe volt a kereskedelemnek - magyarázza a Kravtex ma már kizárólagos tulajdonosa, ügyvezetője. - Minden tárgyaláson legalább ketten voltak jelen az orosz partnerek, nagyon féltek attól, hogy az egyik becsapja a másikat. Hogy aztán ekkora bizalmatlanság és éberség közepette később hogyan tudták mégis széthordani fél Oroszországot, az számomra is rejtély. A kilencvenes évek elején ez a piac fizetőképes volt, az orosz állam 1994-ig támogatást adott a buszok, teherjárművek alkatrészeinek pótlására. Így a Rába igen sok részegységét, pótalkatrészét a mi cégünk exportálta. Szállítottunk nekik kész buszokat is.

A kilencvenes évek elején pedig a Kravtex győri telephelyén megjelentek a BKV kék buszai. A magyar fővárosból már kiselejtezett járatok százait vásárolták meg, újították fel, és adták el. Az első hetet Novgorodba. Ezt követte még csaknem hétszáz a Szovjetunió utódállamaiba.

- Nem kozmetikázásról volt szó - siet leszögezni Krankovics István. - A motort a Rábában újíttattuk fel, kicseréltük a sebváltót, a tengelykapcsolót, a futóművet, a vázat teljesen szétszedtük, az elemeket lefestettük a győri Kisalföld Volánnal. Sok cégnek, embernek hoztunk munkát. A buszokat átlagosan 40 ezer dollárért adtuk tovább.

Krankovics István beleszeretett a buszokba. Arról álmodozott, hogy egyszer majd új buszokat gyárt. Végül ez a jármű lett a Kravtex stratégiai szerelemgyereke. Saját pénzből beruháztak egy gyártócsarnokra, és licencet vásároltak egy cseh cégtől.

A Kravtex tulajdonosa itt félbeszakítja a történetet, kocsiba ültet bennünket, és kivisz a győri buszgyártó csarnokba, amelynek falán a "Merész lépés az új évezredbe" felirat olvasható. Kozma Pál vevőszolgálati igazgató - hasonló munkakörben a Rába alkalmazottjaként négy éven át dolgozott Kínában - érdeklődőknek, leendő vásárlóknak mutatja meg a Credo fantázianévre hallgató buszokat.

- Ezek már nemigen hasonlítanak a csehek által ma is gyártott típusokra - mutatja Krankovics István. - Adoptáltuk a hazai igényekhez, és nyolcvan százalékban magyar jármű lett belőlük. Amit lehet, itthonról szerzünk be a gyártásukhoz. Így 35-39 személyes, főként elővárosi buszokról van szó, hetvennél több fut már belőlük az országban, a Volán-társaságok igen kedvelik őket.

Krankovics István szerint a busz munkaigényes gyártmány, nem véletlen, hogy azok az országok versenyképesek a piacon, amelyekben olcsó a munkaerő.

- Az a szép, hogy ez nem szériamunka, viseli az ember keze nyomát, gondolatát, ötletét, egyediségét - lelkesedik a tulajdonos, akitől megkérdezem: ha ennyire fontos az olcsó munkaerő, miért nem vitte a gyártást szülőhazája közelébe, valahová az Alföldre vagy esetleg Borsodba, ahol alacsonyabbak a bérek.

- A minőséghez igen képzett emberekre van szükség, akikből itt többet találok - válaszolja. - Még így is vannak olyan speciális munkák, amelyeket csak egy-két szakember tud kiváló minőségben elvégezni.

- Minden fejlesztés saját erőből történik - mutat körbe Krankovics István. - Ez persze kényszer is, hiszen a nagy nemzetközi konkurencia miatt igen kicsi nyereséggel lehet csak eladni a buszokat. Ez a profit nem bírja el a hitelek magas kamatát. Én egyébként azt látom a világban, hogy azokban az országokban fejlődik a hazai gyártás, ahol olcsó, megfizethető a hitel.

A magyar közúti járműpark elöregedett. Korszerűsítése közpénzekből történik. A Volán Egyesülés autóbusz-rekonstrukciós irodájának 24 elővárosi buszára szóló pályázatán csak a másodikok lettek, noha Krankovics István állítja: az ő járműveik voltak a legolcsóbbak és a legkisebb költséggel üzemeltethetők. A Közbeszerzési Döntőbizottság azonban csak pénzbüntetést szabott ki a kiíróra, az üzletet elvitték a törökök.

A napokban egyébként már egy új buszpályázat is napvilágot látott.

Piros-feketében

A tulajdonos Saab autóján indulunk Mosonmagyaróvárra, a Kühnébe. Arról faggatom: hogyan él, van-e valamilyen hobbija, mire költi a pénzét?

- Szeretek olvasni - feleli. - Rábás koromban körbejártam a világot, ennek ellenére ma is szívesem utazom, főleg együtt a családdal. A két lányom azonban már külön él tőlünk, mindkettő jogász lett, egyikük unokával is megajándékozott. Utoljára négy évvel ezelőtt tudtunk együtt elutazni valahová. Örülök neki, hogy segíteni tudtam az önálló életkezdésüket, volt rá módom, hogy lakást vegyek nekik. De a tanulásban, a pályájukon mindenért egyedül harcoltak meg. Mindegyikük beszél három nyelven. Megtanulták itthon a tanulás, a munka becsületét, sőt ami még több, az örömét is.

- Hol él, milyen körülmények között? - kutakodok tovább a magánéletében.

- Voltam én albérlő, laktunk panelban, sorházban, nemrég viszont építettünk Győrött egy családi házat. Abban élünk a feleségemmel. Rájöttem, hogy nem feltétlenül a lehetőségek határozzák meg az ember életmódját. Én reggel hatkor már elindulok otthonról, hiába van például fürdőmedencém, ritkán jut idő arra, hogy kihasználjam.

Mosonmagyaróváron most négyszáz ember dolgozik a Kühnében. Igen sokféle mezőgazdasági gépet gyártanak, viszonylag kis szériában.

A Kühnében dinasztiák dolgoznak. Kialakult valami egészen különös felelősségérzet a különböző generációk között. Varga János igazgató meséli a szinte hihetetlen történetet:

- Odajött hozzám az egyik nyugdíjasunk, és azt mondta: nézze, a nyugdíjam meg a mostani fizetésem nekem elég a megélhetéshez. Ne az én béremet emeljék, hanem a fiatalokét, hogy ne haljon ki ez a szakma.

- Mekkora az idei megrendelésük a Kühnében? - kérdezem Krankovics Istvánt.

- Az idén egyetlen darabra sincs még vevő - adja meg az elképesztő választ.

- Nincs ettől pánikban?

A fejét rázza:

- Ez sajnos ilyen hektikus piac. Ha majd megjelenik a rendelet az állami támogatás mértékéről, akkor remélhetőleg megrohannak bennünket a megrendelők. Uniós csatlakozásunk után azonban az ilyen jellegű közvetlen támogatások megszűnnek. Bizonytalan, hogy akkor miként alakul a magyar mezőgazdaság. Tudnak-e fejleszteni a gazdák, a társaságok vagy bérbe adják földjeiket a külföldieknek. Ez nekünk nagy csapás volna, hiszen akkor ők bizonyára hozzák majd magukkal a saját gépeiket, eszközeiket.

A mosonmagyaróvári talajművelő berendezések a gyár piros-fekete színeit viselik. Az üzem nemcsak ekéket, vetőgépeket, tárcsákat gyárt, hanem a Credo buszok vázai is itt készülnek. Sőt most kezdik a próbagyártását az angol tűzoltóautók speciális vezetőfülkéinek is.

Krankovics István felkutatta a gyár múltjának dokumentumait, a régi ipari ereklyéket, s kialakított egy múzeumot a gyárban. Ez egyben ipar- és politikatörténeti kiállítás is, Kühne Ede íróasztalával, fotókkal, itt gyártott gépekkel. A falon egy 1948-ból származó igazolás olvasható. A kommunista párt helyi szervezete adja írásba az egyik Kühne-leszármazottról: vezetői munkássága során a gyárban és azon kívül is mindig szociális érzékeny, segítőkész ember volt, ezért kérik, hogy ne telepítsék ki.

- Látja, ilyen gyárat "örököltem" - mosolyog Krankovics István. - Azért fogalmazok így, mert ugyan rendesen fizettem a cégért, de ezeket az értékeket, egy közösség hagyományait, kiküszködött életmintáit, dolgozóinak szolidaritásérzetét, hűségét pénzen megvásárolni nem lehet. Amikor átvettem a céget, azt ígértem a dolgozóknak: a változatlan profillal dolgozó legrégebbi magyar mezőgazdasági gépgyár 150 éves évfordulóját minden nehézség ellenére megéri a vállalat. Nem lesz könnyű talpon maradni, hiszen ki vagyunk szolgáltatva a magyar mezőgazdaság sorsának, ami nem túl biztató. Az itt található tárgyi, szellemi és erkölcsi értékekre azonban meggyőződésem szerint szüksége van a magyar iparnak.