Nemrégiben a fiam iskolája egy brosúrát juttatott el hozzám, amelyben egy vállalkozás előnyös ajánlattal fordul a szülőkhöz. "Nem mutatja meg a gyerek Önnek naponta az ellenőrzőjét? Nem számol be az iskolai feladatokról és kívánalmakról? Nem tudja Ön, hogyan halad egyes tárgyakkal? Semmi probléma! Cégünk minimális éves díj fejében lehetővé teszi, hogy az interneten keresztül nyomon követhesse gyermekét. Regisztráljon, és az iskola rendszerében napról napra megnézheti, milyen jegyeket kapott, szükségesnek tartja-e egy szaktanár, hogy közöljön Önnel valamit, felléptek-e fegyelmezési problémák gyermekével kapcsolatban."

A brosúrát kidobtam. Nincs rá szükségem. Ahogy belibbent a papírkosárba, annyi még átfutott a fejemen, hogy vajon ki folyamodhat ilyen módszerhez, hogy megtudjon valami lényegeset a gyerekéről. És vajon miért van szüksége az iskolának arra, hogy támogasson egy efféle megoldást - micsoda kétségbeesés mozgathatja azt az igazgatót, aki így akarja rávenni a szülőt, hogy vegye ki a részét az iskoláztatás feladatából, és figyeljen oda a gyerekére.

Látszólag nem sok köze van e kényelmes ajánlatnak az oktatási miniszter jelenlegi reformjavaslatához, amely eltörli a buktatás intézményét az alsó tagozatban, tiltja a hétvégi házi feladatok feladását, és megígéri, hogy a gyerekeket egyszer majd ugyanaz a tanító-osztályfőnök kíséri végig az iskola első négy évében.

Nem tudom megítélni, hogy a különféle iskolák, különféle gyerekek és különféle tanárok számára - nem is szólva a szülőkről - mit jelent az új irányvonal, kinek használ, min segít, mit kavar össze egy jól-rosszul működő rendszerben.

Mégis, a hír hallatán magam előtt láttam hirtelen a színes brosúrát megint, és valami elkésett szomorúság kerített hatalmába. Mondhatni, egy pillanatra apokaliptikus dimenziót kapott az állami szabályozási kísérlet, mintha belevilágítana egy elfeledett kútba, amelyben a bizalom roncsai pihennek.

Az internet nagyszerű eszköz, ha információkat szeretnénk továbbítani, rendszerezni és begyűjteni, az állami szabályozás pedig hozzátartozik egy modern társadalom életéhez, nincs ezzel önmagában semmi baj. Az tűnik aggasztónak, és kissé komikusnak is, ha az információgyűjtés és a szabályozás e technikáival olyasmit szeretnénk kipótolni - mintegy feltételezve, hogy hiányzik -, ami nagyon egyedi és nagyon emberi: a kapcsolatot a szülő és a gyerek, a szülő és az iskola, a gyerek és a tanár között.

Az iskoláztatás körüli állandó pánik a fejlett társadalmak sajátos pszichológiai betegségének tűnik. Az aggodalom, hogy a társadalom - és a gyerek - nem középosztályosodik kellő ütemben és kellő mértékben, hogy az iskola nem felel meg a feladatának, hogy a tanítók és tanárok nem tudják, hogyan kell tanítani, a szülők nem tudják, hogyan kell nevelni és segíteni, a gyerekek nem tudják, hogyan kell tanulni, hogy zuhanunk a mélybe, és senki sem segíthet már, csak a szabályozás és az ellenőrzés, a kormányrendelet és az internetes naplózás - nem annak a mélységes szorongásnak a maszkja, hogy nem bízunk? Nem bízunk az iskolában, a gyerekben, a szülőben, a tanárban (attól függően, ki honnan nézve nem bízik)? Hogy nem merünk bízni, és biztosítást, biztonságot szeretnénk, ha már a bizalom hiányzik?

Francis Fukuyama, az 1990-es évek politikai guruja mondja, hogy nincs szabad társadalom bizalom nélkül. Azt hiszem, igaza van: igaza van nem pusztán a politikai és gazdasági intézmények működését illetően, de az emberi kapcsolatok legelemibb szintjein is. Ha a gyerek nem bízik a szülőben (és ezért nem számol be a lényegesebb iskolai eseményekről), ha a szülő nem bízik a gyerekben (hogy az beszámol a lényegesebb iskolai eseményekről), ha az iskola nem bízik a szülőben (hogy az jelen van a gyerek életében, támogatja, figyeli, segíti), az állam pedig nem bízik az iskolában (hogy az képes igazodni a gyerekek képességeihez és igényeihez), akkor a bizalom olyan szintjei sérültek a társadalomban, amelyeket semmiféle internetes kémprogram vagy állami szabályozás nem hozhat helyre.

A fejlett társadalmak kialakulása során két ellentétes tendencia fonódott össze a modern korban. Az emberi autonómia és szabadság elvének bebetonozása egyfelől, és a nagy állami szabályozórendszerek kiépítése másfelől. Az állami oktatás is ilyen szabályozórendszer, ahogy az a gazdasági és a polgári jog, a költségvetési politika és a hivatalosság szimbólumrendszere - rábukkanhatunk mindenhol az autonómiánknak és szabadságunknak kereteket adó intézményekre. Az emberi autonómia és szabadság viszont többnyire láthatatlan, és köny-nyebb észrevenni a visszáját: azt, ami zavar. Mindazok, akik "a liberalizmus vadhajtásaitól", a társadalom szövetének rombolásától, az erkölcsök leértékelődésétől, a nemes érzelmek és fennkölt értékek eltűnésétől tartanak, nem fantomoktól félnek, mégis mélységes tévedésben vannak. Maguk is részei a kórnak, amely leginkább fenyegethet egy szabad társadalmat.

A XVIII. és a XIX. század liberalizálódó európai országainak és kultúráinak a bizalmatlanság volt a nagy félelme, a rákfenéje: félelem a csalóktól, a tisztességtelen üzlettársaktól, az idegenektől, a versenytársaktól, a kémektől, az árulóktól, a szegényektől. A bizalom belső magva, ahol e félelmeket le lehetett tenni, a család volt: családi vállalkozások és családi hálózatok erősítették meg a szabadság intézményeit. Aztán, az állami biztosítékok kiépülésével, a család lassan visszahúzódott, mind lényegtelenebbé vált, míg végül az egyéni boldogulás vágya végképp háttérbe szorította. De a társadalmi bizalom ekkor már szilárdabb alapokon állt: a civilizált ember megtanulta fenntartani a kényes egyensúlyt a biztosíték nélküli bizalom és a biztosítékok keresése között.

Magyarország különös helyzetben van, mert a szabadság és autonómia kultúrája egy olyan országra zuhant, ahol a bizalmatlanság volt az úr, és oly formában szakadt rá, amely túllépett már a kis közösségekbe és családokba menekülő bizalom formáin.

Ott vagyunk valahol az európai XIX. század közepén, a liberalizmus rémisztő árnyai között, a szerencselovagok és kíméletlen vetélytársak, a házasságszédelgők és korrupt hivatalnokok világában, és nem tudunk belekapaszkodni abba, amibe valaha az európai ember belekapaszkodott: a benső emberi kapcsolatokba, a családba, a közösség intézményeibe.

Ha a szülő nem bízik a gyerekében, a gyerek nem bízik a szülőjében, a társadalom nem bízik az iskolában és az iskola nem bízik a családban, akkor a szabadság és az autonómia kultúrája valóban veszélyben van. Erre azonban, ahogy a dagályos XIX. század mondta volna, orvosságot csak önkebelünkből nyerhetünk, amiként a pelikán táplálja vérével gyermekét. Bízni kell, kerül, amibe kerül.