Sárosdi, a prózaíró vidékre, író-olvasó találkozóra utazott. A vidéki fellépésekben az utazást szerette a legjobban: napokkal korábban kiválasztotta, melyik vonattal megy, utánanézett, milyen hosszú az út, és azt is eldöntötte, milyen könyvet visz magával. A vonaton mindig szakaszosan olvasott: ha végzett két-három oldallal, hátradőlt, és a tájat figyelte, majd miután egy kis időre betelt az elsuhanó fák, bokrok és távoli tanyák látványával, visszatért a könyvhöz. Ha a szerelvény egy állomáson megállt, lehúzta az ablakot, s a föl- és leszálló embereket vette szemügyre.

A főváros utáni első megálló egy kisváros volt. Bár többen fölkapaszkodtak a vagonokba, a fülkébe, amelyben Sárosdi utazott, csak a vonat indulása után kéredzkedett be egy barátságos arcú, magas, hófehér hajú, idős úr. A prózaíró széles karmozdulattal jelezte: tömérdek szabad hely van, az idős úr megköszönte, régimódi, halszálkás kabátját fölakasztotta, a táskatartóra dobta sárga-piros-kék csíkos műanyag szatyrát, a farzsebéből előhúzott fésűvel megigazította hófehér fürtjeit, aztán megkérdezte Sárosdit, hová utazik. A prózaíró csupán egy pillanatra tekintett föl a könyvből (nemrég kapta, egy közeli ismerőse frissen megjelent kötete volt), megmondta úti céljának nevét, s folytatta volna az olvasást, ha az idős úr nem teszi föl az újabb kérdést: "Pestről?" "Pestről" - vágta rá Sárosdi, és útitársára nézett, aki bólogatni kezdett, közben arról beszélt, bármennyire is elismeri a főváros előnyeit, ő bizony nem tudná Pestet megszeretni. Világéletében ebben a kisvárosban lakott, tisztában van a vidéki élet minden előnyével és hátrányával, és bár Budapest igen szép hely, a nagy tülekedés nem biztos, hogy jót tesz az ember idegeinek. "Akkora ott a zaj, meg a népek az utcán, ugye érti, miről beszélek? - mielőtt a prózaíró válaszolt volna, az idős úr mondta tovább: - Lássa, én is oda utazom, ahova maga, minálunk nem kaptam kaprot, a feleségem meg átküldött, az csak nagyobb város, a hét végén jönnek az unokák, szeretik a túrós lepényt. De akkor is, én szeretem ezt a helyet. Itt becsületes magyar emberek élnek."

Sárosdi hátradőlt, az ölébe csúsztatta ismerőse frissen megjelent kötetét, érezte, itt már nem lesz olvasás; útitársa egész testével feléje fordulva folytatta a kissé egyoldalú társalgást arról, hogy az ő kisvárosa szegény. Történelmet tanított nyugdíjazásig, úgyhogy tudja: például az 1848-49-es szabadságharc idején itt mindössze egy nemesi család lakott. "Mikor jött toborozni Kossuth - ráncolta a homlokát az idős úr -, csak úgy tódultak az itteniek a zászlaja alá. De nem ám hazafiságból: azért, mert Kossuth pénzt, zsoldot ígért. Szegény nincstelenek voltak a szabadságharc katonái, az okosabbak, iskolázottabbak ellenben otthon maradtak, mivel ők átláttak Kossuth szándékain, tudták, hogy ez az ember lázító, felforgató, romlásba viszi az országot. Mai szóval úgy mondjuk az ilyet: kommunista." Itt megállt egy pillanatra, azt kérdezte Sárosditól, érti-e, amit mond, majd miután a prózaíró bólintott, mondta tovább: "Nem nagyon lehetünk mi büszkék arra, hogy a világ első kommunistája magyar volt. Nem is mert aztán hazajönni Kossuth: több mint negyven évig élt külföldön, de nem merte betenni a lábát magyar földre, mert tudta, azért, amit művelt a népével, őt itt agyonütik. Lássa, Petőfi is elment, ő se jött Barguzinból haza. Szereti Petőfit?" A prózaíró hümmögött, az állát simogatta, helyzetéből útitársa mentette ki: szélesen mosolyogva világosította föl arról, hogy Petőfi is kommunista volt, azaz felforgató. "Nem érezte magát igazán jól a nép körében. Azután meg különösen rossz emlékei voltak az egyszerű emberekről, hogy azok, átlátva a szándékain, vasvillával üldözték el Szabadszállásról. Tudja, ott akart képviselő lenni." "Tudom" - mondta erre Sárosdi.

Az idős úr ezt követően arról beszélt: Szendrey Júlia is tisztában volt azzal, hogy a férje nem jön az oroszoktól haza, lám, nem gyászolta soká, eldobta az özvegyi fátylat hamar. "Érdemes ezeken elgondolkodni - vette elő a farzsebéből a fésűt ismét az idős úr. - Azért meséltem most el magának is mindezt, mert látom, hogy becsületes, értelmes, jóravaló ember. Mit olvas?" "Ó, épp a napokban kaptam valakitől" - hadarta Sárosdi, és a kabátja zsebébe csúsztatta történész ismerősének frissen megjelent, Kossuth emigrációjáról írott kötetét. Útitársa elgondolkodva nézett rá, aztán a leszállásig nem mondott semmit. "Legalább elköszönt" - nézett a prózaíró a peronon a régimódi, halszálkás kabát után.