A nyűg, amelynek szóbokra is olyan sokat mond: a nyűg, amitől nyűgösek vagyunk, aminek már gondolatára is elnyűttnek érezzük magunkat, hát ez a nyűg afféle bosszús, hektikus ritmusként lüktet az emberekben, akikkel advent idején a közelgő eseményről szót ejtünk. A taxis sóhajt, ez egy őrület, és így lesz egészen év végéig: az emberek pánikba esnek karácsonykor. Barátnőm sóhajt, jaj, be kell még vásárolnom, de mikor menjek, amikor se a gyerekeket nem kell cipelnem, se a munkahelyemről nem kell ellógnom. Rémülten gondolom át én is az előttem álló feladatokat, bejglit már régóta nem sütök, az két teljes nap, és a siker sem garantált, de minek örülne a gyerek? És mikor szerezzük be a fenyőt? És hová teszem? És a család. Ki tartozik, és mikor, és hogyan, karácsonyi szempontból a családhoz? Szomszédasszonyom sírosan, de bátor iróniával legyint: nem megyek én egyik lányomhoz se, mert akkor aztán megkapom a másiktól, hogy lám, nem hozzá mentem, a másikat kedvelem. Nem megyek én sehová. Itt maradok egyedül.
Ünnep, öröm
Jaj.
A nyűg szóbokrához - de ezt csak akkor fedezem fel, amikor elgondolkodva fellapozom a Nagy Magyar Értelmező Szótárt (ÉrtSz néven ismertük az egyetemen, gyönyörű karácsonyi ajándék volt egykor, amikor egy antikváriumból teljes terjedelmében kihalásztam), szóval a nyűghöz hozzátartozik még a lenyűgözés és a lenyűgöző és a lenyűgözöttség is. A nyűg a felnőtteké, és ha jól sikerül minden, akkor a lenyűgözöttség lesz a gyerekeké.
Úgy is volt gyerekkoromban, a hetvenes években, a széthulló formák között. Emlékszem a gyerek ámuló rácsodálkozására, boldogságosan bénító örömére, a lenyűgözöttségre, hordozom magamban, a kötelező elemekkel együtt: nagy fenyő, csillaggal a tetején, a nagymamánál, gondosan becsomagolt, szalaggal átkötött ajándékok, csilingelés, csillagszórók, és éneklünk is, részint Mennyből az angyalt (nagymamai irány), részint viszont Kiskarácsonyt (óvodai megoldás, melyet szüleim valamivel kevésbé zavartan fogadnak, mint az Isten fiára vonatkozó sorokat).
A formabontás, a varázs megszűnése fájt nagyon, amikor egy nap egy hangsúlyosan kicsi fát otthon, együttesen, anyám parancsára feldíszítettünk kisebb méretű játékainkkal és néhány dióval. Anyám szerint "tessék örülni ennek", de szerintünk ennek nem lehetett örülni. Nem is az ajándék hiánya, vagy a szegénységre való figyelmeztetés, hanem mert ez nem volt az, nem volt az igazi forma, a lenyűgözés valódi pillanata.
A nyűgről a széthulló formák jutnak eszembe, a kiábrándító formátlanság, amely már nem is annyira kivétel, mint inkább szabálytalan, alkalmi kudarcokat leképező szabály. Az öröm milyen formáit adjuk tovább? Hogyan tartjuk meg, teremtjük meg, szilárdítjuk meg és hagyományozzuk az öröm formáit? Súlyos, rettenetes, bénító felelősségérzet ez, amellyel oly tehetetlenül állok szemben, hogy sodródom én is az árral (mondja a taxis: sodródunk az árral, mi mást tehetnénk), fohászkodom, hogy idejében megjöjjön a fizetésem, a legbiztosabbnak tűnő boltokra gondolok, ahol majd csak találok valamit, és a karácsonyi vacsora kérdésének minél gyorsabb és fájdalommentesebb rendezésére.
A modern fogyasztói társadalom borzalmai karácsony előtt egy hónappal azoknak is eszébe jutnak, akik amúgy egészen jól megvannak kultúrkritika nélkül. Lángra kapnak a szónokok, felbuzognak a népi kezdeményezések (legalábbis a világ azon országaiban, ahol már a jólét is unalmas), "ne vásárolj", "a szeretet nem fejezhető ki pénzben", és így tovább. A jótékonyságnak is szezonja van (persze ez is inkább a világ boldogabbik felére jellemző).
Itthon komor partizánokkal találkozik az ember, akik kerek perec megtagadják, hogy karácsonyt üljenek. A karácsony gyűlölete december 20. körül a tetőfokára hág. És máris, előre, izzadva, rettegve igyekszünk elképzelni, hogyan fogunk, hogyan leszünk képesek, örülni és szeretni és átélni azt, amit kötelességünk szeretni és örömben fürödve átélni. "Tessék örülni ennek", mert ideje van az örömnek, mondja a zsoltár.
Mindig idegenkedve néztem e moralistákat, és a karácsony előtti pánik sem győz meg igazukról. Nem a tárgyakkal van a baj, nem a pénzzel, nem a konzumálással, hanem a forma, az hiányzik, és a képesség, hogy miközben nyugodt elégedettséggel rajzoljuk ki és töltjük ki a formát, ne várjuk el magunktól, rettegve, izgulva, hogy örüljünk, ne vizsgáljuk, hogy képesek vagyunk-e azt érezni, amit kellene. A karácsony körüli pánik, kezdem így érezni, a család impotenciája, korai magömlése és minden egyéb szexuális zavara, amely oly mélyen kikezdi egy férfi önképét. Máris bocsánatot kérek ezért a hasonlatért, mindazonáltal fenntartom.
Kiss Ottó nemrégiben megjelent verseskönyvének egy darabja jut eszembe, amelyben a hároméves kislány hangján Kiss Ottó, persze álságosan, egy felnőtt szavait csempészve a gyerek szomorúságába, és mégis a fején találva a szöget minden nemzedék számára (már ha ezt meg tudom ítélni), azt mondja, inkább ne legyen öröm, mert az öröm elveszthető, és az fájni fog.
Ez a baj az örömmel: hogy fájni fog. A vacsora legfeljebb megnyomja a gyomrunk, és a tárgyak, drágák vagy sem, legfeljebb csalódást okoznak, vagy ha legszebb álmunk teljesül is velük, megszokjuk, elhasználjuk, netán megunjuk őket. A fa elhullajtja a levelét, és hónapokig szedhetjük a szúrós kis tűket a szőnyegből és a plüssállatokból, a díszek eltörnek, és így tovább. Ez nem fájdalom, nem az az igazi, az öröm elvesztése feletti. Ez szép elégikus vég a feszes, drámai kezdethez: ez maga a forma, amely nélkül nem létezik ünnep.
Összekeverjük az örömöt az ünneppel, gondolom, ez a baj. Az ünnep euforikus örömmé felkorbácsolt remény, hogy a sötétség és a hideg, amelybe vettettünk, véget ér, hogy készül már a megváltás, bárhogyan értsük is ezt a szót, hogy van erőnk szembeszegezni valamit a sötétséggel, és ezért el is jutunk a végére. De az ünnep nem maga az öröm. Az ünnep az öröm kerete, és az öröm forrása a remény. A remény, hogy tél után tavasz jön, sötét után fény, hideg után enyhülés, nem mulandó, hanem megújuló, nem elveszthető. De karácsonykor régóta nem erre az örömre számítunk, a nem keresztények vagy nem hívők számára kimosódott a hagyományból, de még a hívők is azt kapják utasításként karácsony ünnepének hosszú történetéből, hogy a család az ünnep öröme, a Szent Családot és a saját családunkat hasonlítsuk össze.
Pszichológus barátnőm meséli, egyre több páciense panaszkodik arra, leginkább fiatalok, hogy nem képesek örömet érezni, amikor kellene, hogy nem élvezik a bulit, hogy nem tölti el őket eufóriával az esemény, amelynek célja az, hogy eufóriával töltse el őket. Szorongva, magukat vádolva, kétségbeesetten kergetik az örömöt. Lehetne ez afféle mai látlelet, de Max Weber már a huszadik század elején így diagnosztizálta korának fiatalságát: az élmény és az öröm kétségbeesett keresése hajtja őket, egy nyomorult, örökös frusztrációkban végződő hedonizmus. A huszadik század a széteső formák világa volt, jóval a fogyasztói társadalom beköszönte előtt. És a tárgyak, amelyeket most megveszünk, a vacsora, melyet feltálalunk, a fa, melyet feldíszítünk, reménykedve, hogy örömet okoznak majd, e formák pótlékai, kísérletek, hogy lehorgonyozzuk az örömöt, a megfelelő helyre csábítsuk, elővarázsoljuk a kalapból.
Csakhogy az ajándék, amely remény, hogy lesz öröm, és az öröm maga, kétféle dolog. Az ajándékot hozzuk, de az öröm csak jön, lesz, emelkedik, eláraszt, visszavonul, vagy nem jön, nem csapódik a formához, amelyet felkínáltak neki. Az öröm aztán tényleg olyan, mint a kegyelem. Nem ez bújik-e meg a nyűgösség mélyén, tűnődöm, hogy az öröm reménye nem a természet vagy isten kegyelme, hanem a másiké. Embereké, akiket szeretünk (vagy úgy érezzük, szeretnünk kéne), és akikkel szemben olyan formátlanul tehetetlenek vagyunk, mint istennel vagy a természettel szemben, csak éppen ezt nem érezzük méltányosnak, mert örömük elmaradása, vagy saját örömünk elmaradása, afféle kegyvesztettség, az elutasítás legkeserűbb érzése. Talán ez az igazi fájdalom, amelyet szeretnénk ajándékkal megváltani.
Mutasd örömöddel, kérlek, hogy szeretsz engem, áraszd rám ezt a te kegyelmedet, az örömöt, hogy magamat remény és öröm forrásának hihessem! Ezeket a tárgyakat, ezt az estét rakom közénk, ezt kínálom fel neked, és várom, nagyon várom, hogy teljesüljön valami, hogy a belőlem születő örömből visszaszálljon rám is valami, valami hit és önbizalom.
Szörnyű teher, amikor az ember felelősnek érzi magát más öröméért és a sajátjáért, fullasztó, bénító dolog. És abszurd is, jellemző a világra, amelyben menni kell és tenni kell, aktívan kell rekreálódni, és tudatosan egészségmegőrizni, így aztán az öröm is valami elszánt aktivitást látszik megkívánni. És gyilkos is, mert a széthulló formák világában, ahol mindenki mozog, köröz bizonytalanul, gyerekből lesz apa és apából gyerek, nem lehetünk a remény örökösen bizonyos forrásai, s ha mégis azt képzelnénk, akkor ezzel nyomorítjuk meg egymást.
Azok a fiatalok, akik egy egyre formátlanabb világban, egyre több ajándékkal nőnek fel, a gyerekeink, a kedveseink, akiknek örömét izzadó rettegéssel szeretnénk előcsalni, mit tanulnak az ünnepről? Milyen mesét mondhatnánk nekik, amely a reményből fakaszt örömöt, miután az ajándékokat felbontottuk és letudtuk, kipróbáltuk és elraktároztuk, s megállapítottuk, hogy nem vallottunk teljes kudarcot, ámbár a felfokozott várakozásnak sem sikerült egészen megfelelnünk? Milyen mesét mondjunk, amelyben szerepel el nem veszthető remény, és váratlanul ránk szálló öröm, de nem szerepel a remény gyökértelensége, az élvezet kötelessége, az öröm feladata?
Egy mesét tudok csak, egy verset, amely mindig is kedvencem volt, János király karácsonyáról. Különös módon az egyébként remek magyar változat végét elferdítette a fordító. Mert amikor János király, kinek volt görbe dolga sok, és sokáig hiába fohászkodott bicskáért, narancsért, dióért, de legfőképpen piros gumilabdáért, keserűen bámul ki ablakán, midőn azon berepül egy piros pöttyös labda, akkor A. A. Milne eredeti versében nem ő mond köszönetet Karácsony Apónak. Nem ő, hanem mi, a szerző, az olvasó, hogy lám, van remény, és aztán van öröm. Csak úgy, egyáltalán, véletlenül, talán a gyerekek, talán Karácsony Apó kegye folytán.
