A bánya egyébként abban különbözik a magas hőfokú, de száraz levegővel "operáló" szaunától, hogyitt viszonylag alacsonyabb hőfokon(60-70 °C), de igen páradús körülmények között izzadhatnak a vállalkozó kedvűek. A technikai részletek azonban végső soron érdektelenek, hiszen a bányába nem pusztán, sőt nem is elsősorban gőzölni járnak. A bánya életstílus, találkozóhely, ahol mindenféle kötöttség nélkül lehetnek együtt az emberek. - Nem értem, hogy az oroszoknak miért kell meztelenre vetkőzniük ahhoz, hogy megigyanak néhány üveg sört - értetlenkedett egyszer egy brit kolléga. Ő azonban nem ismerte az orosz lelket. A bánya ugyanis az orosz demokrácia alapja: egy szál törülközőben nincsenek, pontosabban nem látszanak a társadalmi különbségek.

A bánya olyannyira mélyen gyökerezik az orosz kultúrában, hogy még a tradíciók teljes kiirtására törekvő szovjet időszakban sem mertek vagy akartak hozzányúlni. Jellemző, hogy amikor 1957-ben Hruscsovot a belső ellenzék először próbálta meg elmozdítani posztjáról, az egyik legfőbb vád az volt ellene, hogy Kekkonen finn elnökkel közösen felkeresett egy szaunát. Azaz elárulta a bányát és a hazát. Az viszont eszébe sem jutott senkinek, hogy néhány évtizeddel később az ország akkori első emberét megszólják azért, hogy külföldi vendégeit bányába invitálja. Jelcin annyira szerette a bányát, hogy új fogalmat teremtett: a gőzfürdő-diplomáciát.

Visszatérve a szovjet időkre, akkoriban a bányák többsége meglehetősen kiábrándító képet mutatott, és a szolgáltatások színvonala is spártai volt. Cserébe azonban az árak is "szovjet" szinten maradtak. A rendszerváltás után gomba módra szaporodtak el a gőzfürdők vagy a sok esetben csak gőzfürdőnek álcázott bordélyházak, amelyekhez étterem, szépségszalon, biliárd, masszázs, jakuzzi is tartozik. Ha valaki belelapoz a moszkvai hirdetési újságokba, válogathat a magukat VIP, luxus és elit jelzőkkel illető intézmények között. Igazi "műértőt" azonban nem tévesztenek meg a hirdetések: VIP ide, luxus oda, Moszkva első számú fürdője továbbra is a Szandunovszkij. Az orosz főváros központjában található, múlt században épült vöröstégla-borítású tömb az orosz politikai és gazdasági elit, valamint a művészvilág kedvenc helye volt és maradt. Gyakran megfordult itt Tolsztoj és Csehov is.

- A Szanduniba először még kisfiúként jártam. A háború után apámmal mentünk el. Már nem emlékszem pontosan, de mintha nyolckor nyitott volna a fürdő. A sorba azonban már két órával a pénztárnyitás előtt be kellett állni. Bár mindenki csak legfeljebb két jegyet vehetett, a fürdő nyitására már egyetlen belépő sem maradt. Pedig az ára - az akkori viszonyok között igencsak borsos - nyolc rubel volt - emlékszik vissza Alekszej Avgyejenko újságíró.

A rendszerváltással eltűntek a Szanduni előtt kígyózó sorok is. Az árak megtették a hatásukat. Ahhoz, hogy valaki ma minden héten ebbe a fürdőbe járjon, igencsak tehetősnek kell lennie. A két órára érvényes belépőjegyek darabja - átszámítva - négyezer forint, és ehhez jön még a papucs, a törülköző bérleti díja, valamint a nélkülözhetetlen nyírfaágak és a sör. Apropó, sör... Bár az oroszok meg vannak győződve arról, hogy a fürdés és az alkoholfogyasztás öröktől fogva összetartozik, ez a valóságban nem igaz. Eredetileg a bányában kizárólag teát, gyümölcsleveket vagy kvászt ittak az ősök. Manapság azonban kizárólag a sör dívik.

Ha valaki rászánja a pénzt, felejthetetlen élményben lesz része a Szandunovszkijban. A majolikával díszített előcsarnokból kanyargó lépcső vezet fel az emeletre. A jó húsban lévő fürdőmester pillanatok alatt ellenőrzi a jegyünket, és máris beléphetünk a szentélybe, a mahagóni padokkal berendezett, faberakásos mennyezetű öltözőbe. Aki igazán úr akar lenni, az - mérettől függően 10-20 ezer forintért - kibérelheti a terem szélén elhelyezett elfüggönyözhető fülkéket is, ahol intim körülmények között láthatja vendégül barátait. (A tévedések elkerülésére: a Szanduni közfürdő, ahol a férfiak és a nők szigorúan elkülönítve fürdenek.) Miután levetkőztünk, felmarkolunk egy törülközőt és irány a "parilka", azaz a gőz. A parilkában kétféle ember létezik: egyikük szerint túl kevés, másikuk szerint túl sok a gőz. Rendszerint az előbbiek győznek, amelynek eredményeképpen újabb vödör víz loccsan a kályha körül lévő forró köveken. Akinek van még mersze hozzá, megkérheti rejtett szadista szomszédját: ugyan már, kedves Ivan Ivanovics, ütögesse meg a hátamat a nyírfavesszőcskékkel! Amikor a forróság és a fizikai szenvedés elviselhetetlenné válik, Zrínyi Miklósként rohanunk ki a jéghideg vízzel telt kádakhoz. Az érzés leírhatatlan. Az enyhülést adó kádak után zuhanyozhatunk, eszegethetünk, iszogathatunk, nézegethetjük az ide járó hírességek portréit a falon (esetleg magukat a hírességeket is élőben), beszélgethetünk, majd kezdődik minden elölről a parilkában. A kétórás szeánsz végeztével kénytelen vagyunk elismerni: hiába, no... az oroszok tudnak valamit! Ha tehetik, próbálják ki. Ahogy errefelé mondanák: "könnyű gőzt" kívánok önöknek!

Moszkva, 2002. december