A Kelenföldi pályaudvarra a múlt hét végén ismét beköltözött a Brassói Pályaudvar. Két előadás közt érkezem, aznap, szombaton, hármat is tartanak. A kis pályaudvar kocsmájában rendben folyik az élet, meleg, füstös-vörös színekben üldögélnek a helyi törzsvendégek. A pályaudvar várójában szalonnát aprít egy kalapos ember a bezárt jegypénztár előtti kis pulton, kenyeret szel hozzá a bicskájával. Odébb viseletbe öltözött emberek üldögélnek, a padokon szerte nagybőgő, hegedű, a rézfúvós banda hangszerei. Egy tyúkot és egy kakast bűvöl egy férfi, a kakas igencsak kikívánkoznék a kosárból. Az Index újságírója autentikus turistaöltözékben járkál (vörös kockás dzseki, hátizsák, ártatlan egyetemista nézés), s ahogy gyűlik a közönség, időnként angolul szólal meg, és útbaigazítást kér. Innen veszem észre, hogy az előadás elkezdődik.

A sarokban ülő kis család abbahagyja a vacsorát (a gyereknek enni kell, pályaudvar vagy sem, előadás vagy sem), húznak még egyet egy üvegből (az üveg autentikusan házias és semmitmondó: pálinka és víz egyaránt lehet benne, én persze pálinkának gondolom), s felugranak a síp szavára. Betolakodik elénk egy nagy ember egy nagy kamerával, tolom a gyereket előre, s nézem a szászcsávásiak bőgősét, ahogy pengetni kezdi a húrokat, miközben még mosolyogva cseveg egy csinos fotóslánnyal. Legszívesebben a két gyimesi zenészt, Zerkula Jánost és feleségét figyelem, ahogy a vállukhoz emelik a hegedűt a váróterem padján. A padot egy szilaj legény még megtapodja, de aztán a szép vak öregember mosolyogva, a szép öregasszony pedig az előadás tiszteletére öltött napszemüvegben lassan belekezdenek egy gyimesi dallamba, amire aztán a fickós legények mellé a lányok is bepördülnek középre. Mindenki lelkes, csak egy bundás hölgy morog mellettem, amiért nem kapcsolták ki a pályaudvar pörgő menetrendtábláját. Csodálkozom is, mert engem nem zavar. Pályaudvaron volnánk, vagy hol.

Voltam én a brassói pályaudvaron, valamikor a nyolcvanas évek közepén. Emberek jöttek-mentek, némelyik viseletben, némelyik a városi öltözködés színeiben - már amit a városi öltözködés akkor Brassóban jelentett. Nem a pesti divatban. Piszok volt, tolongás, dolgára sietett mindahány. Néhányan házaltak. Őket kikerülni igyekeztünk, annak idején. WC-t kerestünk, de a fellelt megoldástól elment a kedvünk.

A gyerek valahol lábak között bújkál, kicsit aggódom, de látom, hogy a válla, miközben a kör szélére guggol, ütemre ring. A nagy kamerás ember már úgyis bent jár a sűrűjében, nem rontjuk az összképet. Most fogok gyanút, hogy a köztünk sétáló, komolyan bólintgató kalauz talán szintén a műsor része. Netán: része a műsornak és a pályaudvarnak is. Laza kis keringőzés kezdődik, városias szűk szoknyák, öltönyök forognak, összekavarodva a kalapokon lengő szalagokkal és a sokrétű szoknyákkal. A Baciui-i Fúvósok rázendítettek.

A szalonnázós pult felől vad hejehuja hangjai röpülnek át a várótermi tömeg feje fölött, egyéb körülmények közt megijednék, de most más. Hejehuja, de szépen szól. És máris megszólal egy zsidó kesergő egy másik sarokban. Ráeszmélek, hogy a legjobb, ha ott maradok állva a Baciui-i Fúvósok mellett, hallgatom a zenét, és lassan áttűnök, felolvadok, öszszekeverednek bennem a felvonuló erdélyi színek és hangok, és az erdélyi emlékek, miközben a gépet lelkiismeretesen csattogtatom, mert a baciui-i cigány legények lelkesen integetve igyekeznek felhívni magukra a figyelmemet.

Torockóban a második kocsma idén májusban nyílt. Azelőtt koporsókészítő műhely volt. A mester átjön néha Magyarországra, komolyabb építkezésekhez, nyaranta. A fia is sokszor jár ide. Koporsó kell mindig, de kocsma is kell mindig. Meg aztán, ha már Torockót felfedezik lassan a magyar turisták, s a tehetősebb kolozsváriak is itt vesznek nyaralót, akkor a kocsmai forgalom inkább nő, mint a temetői. Így hát fogták a faanyagot, s kocsmát, asztalt, pultot csináltak. Reggel 8 óra tájban a földre indulók felhajtják a felhajtandót, aztán betér a magamfajta turista, kávét vesz, a gyereknek csipszet (csipsz és jégkrém számtalan változatban kapható), estefelé pedig a környék ifjúsága biliárdozik. Amíg a vendég nem megy el, nem zár be a kocsma sem.

Hát azon a tévén ott - mutatok a magyarországi minta szerint elhelyezett pici készülékre - mit néznek? Hümmög a kocsmáros. Mindenfélét. Leginkább Minimaxot a gyerekek (jön magyarul? hát hogyne jönne! kábelen!). Aztán a magyar zenetévéket, az esti fiatalság. Duna tévét is, persze. Elámulok. Kábel? De hát Torockó olyan mély völgyben fekszik, hogy a mobiltelefonok mind elhalnak arrafelé, s csak akkor kezdenek vad pittyegésbe, ha a kétségbeesett városlakó halálfélelmét legyőzve megmássza a közeli Székelysziklát.

A Kelenföldi-Brassói pályaudvaron esküvői menet formálódik, csudaszép fehér menyasszonyt pörgetnek, aztán elindulnak lassan, mert lejárt a várakozás ideje. A zene lüktet, sírós egy kicsit, de vidám is, mint elváláskor és induláskor. Megyünk a nyomukban, nézzük, ahogy felszállnak az öreg vasúti kocsira, az utolsóra a maga nemében, amely úgy rozsdáll és fakul, mert nem törődnek vele, s nem fontos senkinek, ahogy egy hangszer menne tönkre, ha nem volna gazdája és szerelmese. Gazdák, szerelmesek, felfedezők vagyunk, visszatapsoljuk a zenészeket, a baciui-i banda mindig kapható egy újrázásra, és most már aztán tényleg nem tudom, ki közönség és ki fellépő táncos a középen forgók közül. A gyerek elereszti a lábam, és kissé félrehúzódva ugyan a tömegtől, de határozott invencióval cifrázza.

Ez itt Erdélyből valami, művészi tálalásban, de légmentes csomagolás nélkül. Nem egyszerűen megmentett leletek, skanzenbe való ruhák, hanem a hagyomány és a fejlődés, a helyi szokások és a nemzetközi marketing, a kosz és a rend zűrzavarából kiemelt és megformált szépség. Örömzene, mesteri játék és happening. Olyasmi, mint az a hatalmas, vegyes, sokforrású kultúra, amely a gyapotültetvényekről az értők klubjain átszivárogva végül mindenkié lett, nem népművészeti szuvenírként, hanem eleven kultúraként.

Erdély, néptánc, népzene, cigányok, románok, zsidók: megannyi veszélyes, bedobozolt szó. Dobozolunk, egyre csak dobozolunk, és a világból egyre kevesebb marad. Szeretném úgy szeretni ezt a zenét, Erdélyt, a bulit, a tájat és a torockói kocsmát, hogy ne érezzem megcsalva magam, ha csipszet vagy Minimaxot látok, ha felfedezem, hogy - no lám - Kolozsvárott is van McDonald\'s. Mennyivel könnyebb lenne a szerelem Erdéllyel, és mindazzal, ami erdélyi, ha nem követelnénk tőle, hogy maradjon ott, ahol van, és úgy, ahogyan van, különben mi itt elveszítünk valamit.

A Brassói Pályaudvart létrehozó rendezői gárda, Sára Ferenc, Diószegi László és Szánthó Zoltán, és a zenészek és táncosok, ezzel az előadással ott és itt és a nagyvilág között valami eleven áramlást indítottak el, hagyva a csudába a "tiszta" műfajokat, az "autentikus nép" jelszavát és az ott iránti nosztalgiát.

Maradjanak meg - ők, nekünk, mindig ugyanolyannak? Vagy találjunk utakat és helyzeteket, amelyek nem mondanak le életről, buliról, zenéről, örömről, különbségekről és a különbségek iránti kíváncsiságról, a boldogulás vágyáról és a vágy elismeréséről? A torockói kocsmában, és itt, a Kelenföldi-Brassói pályaudvaron én találtam valamit, helyzetet, utat, örömöt, és ezért köszönet illeti mindazokat, akik részt vettek, ott voltak, létrehozták és a jelenlétükkel felhevítették ezt a nagy bulit, ezt a nagy találkozást.