Sárosdi, a prózaíró ráunt az otthoni ebédekre (az előre elkészített szósszal leöntött spagettira, a kombinált fűszerkeverékkel följavított rántottára és a gyorsfagyasztott, sajttal töltött pulykamellre), ezért egy nap körbesétálta a környéket; addig ment, míg nem talált olyan étkezdét, ahol heti három alkalommal változatosan, elfogadható körülmények között, megfelelő minőségben és áron ebédelhet. Ilyet találni nem volt egyszerű, az amerikai típusú gyorséttermek árnyékában egy magányos prózaíró a kínai büféken és a sült kolbászt áruló hentesüzleteken kívül még a Körút melletti utcák olcsó kifőzdéiben ehet, ám ezek a déli órákban a bankokból és a bérházak felső emeletein működő káeftékból fél órára kiszabaduló juppikkal vannak zsúfolásig tele.

A kitartást szerencsés esetekben siker koronázza: Sárosdinak sikerült egy, a pénztárcájának és az ízlésének is megfelelő önkiszolgálót találnia, ahol a rántott bordától a sárgaborsó-főzeléken át a túrós csuszáig széles horizonton terült el a választék. Igaz, a reméltnél távolabb esett az otthonától, ám egy séta ebéd előtt és után éppen ideális. Hamar kialakította új szokásait: hétfőn, szerdán és pénteken az önkiszolgálóban, kedden, csütörtökön, illetve a hétvégén otthon ebédelt. Egy idő után már-már Kantnak érezte magát, akinek délutáni sétáihoz tudvalevőleg órát lehetett igazítani. Tíz óra ötvenkor elmentette az évek óta felújításra váró számítógépén a délelőtt írott oldalakat, s pontban tizenegy után öt perccel kilépett a bérház kapuján, hogy egyenletes ütemű léptekkel a fél tizenkettőkor nyitó önkiszolgálóhoz menjen. Öt perccel nyitás előtt ért oda, biccentett az előtte álló két idős hölgynek, és az ajtó résén bepillantva megnézte az aznapi választékot.

Attól a naptól fogva, hogy új üzemeltető (modernebb szóval mondva: menedzsment) vette át az étkezdét, rövid időn belül elégedetlenség ütötte föl a fejét a vendégek körében. Sárosdi mindig végighallgatta, ahogy a két idős hölgy a színházról társalog, irigyelte őket, hiszen ő jóval kevesebbszer jutott el színházba, mint szeretett volna, no de hála a hölgyeknek, naprakész információi voltak arról, mit lenne érdemes megnéznie. Ám nem sokkal azután, hogy az étkezdében színre lépett az új menedzsment, a két idős hölgy témát váltott: diskurzusukban a színpad helyett az önkiszolgáló pultja került terítékre.

Szó mi szó, egy idő elteltével, ahogy kezdett csúszni a nyitás, és egyre többet kellett várakozni a zárt ajtó előtt, valamint egyre többször fordult elő, hogy a pultnál nem tudták, mi van az alumíniumtálcák fölött felfüggesztett, filctollal megírt étlapon, a legbékésebb törzsvendégek is lázadozni kezdtek. Sárosdi a legbékésebb törzsvendégek közé tartozott, azonban miután a sült krumpli rendre keserűre sült, a kukoricás tokányt összekeverték az ananászos csirkefalatokkal, a pultosfiúnak fogalma se volt, hogy a rántott húsok közül melyik a tonhal és melyik a pulykamell, és soha nem tudták kiírni helyesen, hogy "Gordon Bleu", a prózaírónak is kezdtek kétségei lenni. Egy napon, amikor a két idős hölgy nem érte el azt a táblát, ahová az új menedzsment a vendégek ételkívánságait kérte föltüntetni, Sárosdi udvariasan megkérdezte, miben segíthet, majd a kezébe vette a sötétkéken fogó filctollat, és fölrótta az egy négyzetméteres műanyag lapra a hölgyek kiszolgálásra és az általános nívóra vonatkozó kívánságait. E kívánságokkal egyetértettek a később jövő törzsvendégek is, akiket a prózaíró eddig csak távoztában látott, ám most, hogy késett a nyitás, ők is vele együtt várakoztak az ajtó előtt. Mindenkinek tetszett Sárosdi stílusa, ahogy egyszerű, ám szabatos és lényegre törő mondatokkal és kellően nagy méretű betűkkel fölrótta a táblára az étkezdébe járók igényeit.

Hogy az önkiszolgáló egy héttel később miért zárt be, azt senki nem tudta megmondani. Hiába feszegették, az ajtó nem engedett, bentről nem világlott ki fény, és a leszerelt cégtábla sem tűnt biztatónak. A legkitartóbban a két idős hölgy álldogált a bejárat előtt; mielőtt negyed egykor elköszönt volna, Sárosdi udvariasan arról érdeklődött, mit láttak legutóbb a színházban. "Ugyan már! - nevetett egyikük. - Nekünk nem telik színházra." "A műsort azonban - így a másik, közben egy műsorújságot húzott a szatyrából elő - mindig figyeljük. Ha érdekli valami, meg tudjuk mondani, érdemes-e megnéznie." "Köszönöm, csak érdeklődtem" - hebegte Sárosdi, és ahogy a közeli hentesüzletben sütött grillcsirkére gondolt, összefutott a szájában a nyál.