Túlzottan ne bánkódjunk amiatt, hogy ez a valóságshow most elmaradt: a "harmadik forduló" a balközép erők olyan diadalát hozta, amelyet nehéz lenne akár döntetlenként is interpretálni. Az önkormányzati választások pártszempontból értelmezhető mind a négy szintjén - fővárosi polgármester, fővárosi közgyűlés, megyei jogú városok, megyei közgyűlések - a kormánykoalíció erőinek győzelmét hozta. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a választások másnapján valamennyi napilap főcímében ugyanaz a hír szerepelt. Egy reggeli kávé erejéig, úgy érezhettük, mintha egy normális országban élnénk, ahol az információk elemi szinten azonosak lehetnek, ahol vannak tények, a hitelesség többet számít, mint a pártelkötelezettség.

Véget ér talán most a hosszúra nyúlt választási kampány, a kilenc hónapos gyötrődésből megszülethet a nyugalom. Megenyhülhetnek a túlhevült lelkek, visszaállhat a dolgok normális rendje, amikor villamoson, közértben, munkahelyeken és kocsmákban nem a pártkötődések deklarálása lesz a legfontosabb. A politika visszakerülhet oda, ahová való. Újra egyszerűen a mindennapok részévé válhat, nem marad tovább az emberi kapcsolatokat szétszakító, torz megváltást kínáló hamis Messiás. A politizálás megszűnik olyan mindenhová betolakodó, szeszélyes és hisztis zsarnoknak lenni, amilyennek az utóbbi háromnegyed évben megismertük.

A politikai helyzet kulcsa ma a jobboldalon van valahol. Mindannyiunk számára fontos kérdés, hogy a konzervatív tábor képes lesz-e úrrá lenni a jelenleg kétségtelen vezetési, strukturális és ideológiai válságon, hogy elindul-e befelé, a konszolidált jobbközép irányába vagy sodródik a konfrontatív szélsőségekkel. Mindenestre, ha összehasonlítjuk Áder Jánosnak a vereséget elismerő higgadt szavait Pokorni Zoltán beszédével az országgyűlési választások után, akkor legalábbis vannak biztató, a középre fordulásra utaló jelek.

Ugyanakkor, amikor ezt írom, a nemzeti ünnepen a Fidesz külön ünnepel. A parlamentben Szili Katalin a nemzeti egységről és a köztársasági eszményről beszél, a Pokorni Zoltánnal koszorúzó Áder János pedig arról, hogy "olyanok, akik évtizedekig ellenforradalomnak mondták 1956 forradalmát, ne adjanak nekünk leckét, ne próbáljanak meg kioktatni bennünket arról, hogy mi is történt akkor".

Azt hiszem, sokak fejében megfordul ilyenkor, hogy ugyan mennyivel van több köze Nagy Imre és Maléter Pál forradalmához Áder Jánosnak vagy Pokorni Zoltánnak, mint Szili Katalinnak vagy Juhász Ferencnek - hogy most Demszky Gábort vagy Pető Ivánt ne is említsük. Hová fog vezetni, ha esetleg mégis ezt a megosztó, kitaszító, "közpénzekből saját tévét, egyetemet és nyalókát akarok" retorikát folytatja a Fidesz? A politikai racionalitás azt diktálná, hogy a Fidesz visszatérjen a jobbközépre, ahol nincs helye a kirekesztő hangnemnek, viszont helye van a határok kijelölésének - jobbfelé. Jóllehet történelmi dilemmája a magyar jobboldalnak a saját szélsőségeitől való elhatárolódás, de az újabb, középre irányuló félfordulat csak akkor lehet hiteles, ha az olyan alpári megnyilvánulásoktól, mint amilyen az '56-os halálra ítélt Mécs Imre és a többi SZDSZ-es vezető elleni gyűlöletdemonstráció volt a forradalom emléknapján, a Fidesz nyilvánosan elhatárolódna. Politikai ellenfelek, de nem ellenségek kell, hogy az ország házában egymással vitázzanak - és ne az utcán üvöltözzenek. Őszintén remélem, valaki a jobboldalon megtalálja majd azt a szellemes, okos, európai hangot, amelyet - bármily nehéz is ezt ma elképzelni - tíz éve a Fidesz képviselt idehaza a legmeggyőzőbben. Ennek az óhajtásnak nem a tovatűnt fiatalság, az ártatlanság kora utáni nosztalgia az oka. Bár nem ismerem a szocialista párton belüli viszonyokat, azt szervezetszociológiailag nagyon aggályosnak tartanám, ha egy - bármely - kormánypárt erős ellenzéki kontroll nélkül maradna. A harmadik Magyar Köztársaság a politikai demokrácia egy minimális verzióját kifejlesztette és ez sem kevés. Ennek lényege, hogy négyévente leváltjuk a disznóságokat elkövető kormányt. Bár a politikában nincsenek vastörvények, ahhoz, hogy az éppen aktuális kormánypártok, jelen esetben a szocialisták és az SZDSZ jó teljesítményt nyújtsanak, ne engedjenek saját, belső démonaiknak, bizony szükség van egy valódi választást kínáló ellenzékre.

A mai politikai helyzetben ezért a jobboldal a kulcsszereplő. Mert miként az önkormányzati választásokon való gyászos szereplésük is elsősorban a Fidesz-vezetők baklövéseire vezethetők vissza, úgy a társadalmi szempontból kívánatos megújulás is azon múlik, képes-e a jobboldalon valamilyen formáció a középen álló szavazók számára is hiteles és vonzó alternatívát megfogalmazni.

Az önkormányzati választások utáni - remélhetőleg - normalizálódó helyzet lehetőséget nyújt arra is, hogy törleszszünk valamit közös intellektuális adósságainkból. A gerjesztett hisztéria hónapjaiban elsikkadt annak az egyébként elengedhetetlen átgondolása és értékelése, hogy mit is gondolunk az előző négy évről. Higgadtan végig kellene gondolnunk, hogy mi minden történt az előző és oly sok változást hozó ciklusban. Bár mindig nagyobb közönségsikerre számíthatnak az egyértelmű üzenetek - kiátkozások és szentté avatások -, világos, hogy az elmúlt éveket sem lehet ezekben a kategóriákban leírni. Éppenséggel nem kis intellektuális kihívás annak elkülönítése "harag és elfogultság nélkül" hogy mi az, ami jó, támogatható és továbbfejlesztendő, és mi az, ami elfogadhatatlan, kiigazítandó kezdeményezés és cselekvés volt a Fidesz részéről.

Nem gondolom, hogy ez egyszemélyes feladat lenne. Éppen ellenkezőleg, mindenkinek a maga területén, a maga ismereteivel, szaktudásával kellene végiggondolnia az elmúlt évek történetét. Nem köldöknézésről van szó. Ahhoz, hogy tudjuk, merre akarunk tovább lépni, elengedhetetlen ez a rendrakás - mert ma, lássuk be, az indulatok szülte káosz uralkodik.

E rendrakásra hadd hozzam példának az információs társadalom ügyét, amelynek hazai megerősödése, nyersen szólva: nemzeti sorskérdés. Itt a Fidesz-kormánynak számos pozitív kezdeményezése volt. Az államigazgatás oldaláról indulva: megalakították az Információs Kormány Biztosságot - csaknem ötvenmilliárdot elkülönítve egy korábban nem létező költségvetési fejezetre. Aki valamennyire is ismeri a költségvetés kialakításának mechanizmusait, az tudhatja, ez nem kis teljesítmény. Bár a kormánybiztosságot vezető Sík Zoltán kinevezése rossz és politikai döntés volt, de az információs társadalom híveinek örülniük kell, hogy a Fideszen belül olyan politikusok karolták fel ezt a korábban politikai szempontból marginális témát, mint Stumpf István vagy Rogán Antal, akik ellen intellektuális kifogásai csak keveseknek lehetnek. Amennyiben baloldali érzelmű olvasóim az előző mondat olvastán felvont szemöldökkel meghökkenve követik mondandómat, hadd invitáljam őket egy gondolatkísérletre: képzeljük el, hogy az előző kormányzat, mondjuk a pitonos Kosztolányi Dénesre vagy a különös észjárású Szalai Annamáriára testálja az információs társadalom ügyének gondozását. Járhattunk volna tehát sokkal rosszabbul is. Azonban, ha például a World Internet Project magyarországi adatait elemezzük, akkor azt látjuk, hogy az internetes penetráció az elmúlt években nemcsak fájdalmasan alacsony szintű, hanem stagnál is: miközben Európa legtöbb országa - ideértve számos posztkommunista örökséggel küszködő nemzetet is - ügyesen szörföl a digitális forgószélben, addig a magyar információs forradalmat elnapolták, a "pangás éveit" éljük.

Ennek nyilván számos oka van, amelyek közül a kormányzati szerepvállalás csak egy. De az államigazgatással kapcsolatban mégiscsak felvethető a tiszteletre méltó nagyságú költségvetés felhasználásának célszerűsége. Természetesen nem boszorkányüldözésre van szükség. De soha nem fogunk normális országban élni, ha az új kormány nem vizsgálja ki azokat a pletykákat, amelyek belengték az elmúlt éveket, és a Fidesz vezette intézményeket. Ha például igaz az, hogy az IKB magas rangú hivatalnokai közeli hozzátartozóik pályázatait jutalmazta több százmillió forinttal, akkor meg kell indítani az ügyben az eljárást. Elsősorban azért, hogy (ne viszszaállhasson, hiszen miről is beszélnénk, hanem) kialakulhasson a közintézményekkel szembeni bizalom. Másodsorban - és ez meggyőződésem szerint a tisztességes jobboldaliak érdeke is -, a pletykákból szövődő gyanú eloszlatása, a vizsgálatok befejezése - ez előfeltétele annak, hogy lezárhassuk, ne pedig elmismásoljuk a közelmúltat, hogy nyíltabb és korrektebb párbeszéd kezdődhessen a két oldal között. Harmadrészt ez a nemzeti közép kormánya számára is alapvető: ha nem akar a morális mocsárban elsüllyedni, akkor a Fidesz-korszak törvénysértésivel nem kiegyezni, mutyizni kell, hanem egy tisztább közélet lehetőségét és mindenki számára kötelező kereteit megteremteni. Negyedszer és legfőképpen, azért van a tisztességre szükség, mert az információs társadalom ügyével nem lehet - pontosabban, nem szabadna - tréfálni. Nem örülhetünk az Orbán-Torgyán-kormány alatt az agráriumban eltapsolt százmilliárdoknak sem, de a mezőgazdaság soha többé nem lesz nemzeti húzóágazat, míg az informatika egyike kevés stratégiai lehetőségeinknek. Az e célra fordított közpénzek nem pazarolhatók el politikai klientúra építgetésére vagy széthulló házasságok egyben tartására. (Továbbá a Matáv felfoghatatlan favorizálásával is fel kellene végre hagyni - de ez már egy másik történet.)

Nemcsak az ellenőrizetlen pénzköltés kifogásolható, hanem az anyagi háttér biztosításának hiánya is. A sokat kritizált, fideszes vezetésű ORTT négy évig számos, ugyanolyan felháborító frekvenciaelosztási döntést hozott, mint a korábbi, Révész T. Mihály vezette szocialista irányítású testület. Ám ugyanez a fideszes vezetésű szervezet hozta meg azt a régóta esedékes, progresszív, bölcs és okos - ha nem bántok meg vele senkit, akkor hadd mondjam: valóban liberális - döntést, amely lehetővé tette, hogy elindulhasson az első magyar roma rádió, a Rádió C. Itt a probléma az, hogy az előző kormányzat nem találta meg azt a konstrukciót, amelyben ez a közszolgálati médium működhetne - csak remélhetjük, hogy a szocialista-liberális koalíció, ebből tanulva, megtalálja a megoldást.

Azért kell elvégeznünk, sok minden más mellett ezt a számvetést, mert kivételes évek állnak előttünk. A most következő három-négy évben fog eldőlni az, hogy milyen pályára áll az ország, a magyar társadalom az Európai Unión belüli fejlődésben, hogy hogyan fogunk teljesíteni a következő évtizedekben, hogy mennyire lesznek boldogok azok, akik majd ebben az országban élnek, mondjuk akkor, mikor a most hétéves unokaöcsém is apa lesz. Az uniós csatlakozás olyan történelmi esélyt kínál az egész nemzet számára, amellyel egy régóta elodázott modernizációs ugrást is megvalósíthat. A belépés azonban pusztán esély, lehetőség. A történelmi lehetőség valóra váltása látszólag prózai dolgokon, nyelvtanuláson, a borzasztóan bürokratikus európai pályáztatási eljárások kiismerésén, az információs technológiák kihasználásán múlik majd. És persze a Hogan-maxima követésén. Ben Hogan, a negyvenes évek nagy golfbajnoka mondta szerényen mikor sikerei titkát firtatták:

Tudják, a golf szerencsejáték - majd némi hallgatás után, hamiskásan mindig hozzáfűzte -, és valahogy minél töb-bet gyakorolok, annál szerencsésebb leszek.

Rengeteg értelmes munka áll előttünk, amely egyszerre jelent nagyszerű lehetőséget és borzasztó felelősséget is. A közeljövőben közös munkával fogjuk beállítani azokat váltókat, amelyeken a Magyarország feliratú szerelvény a következő évtizedekben haladni fog. De hogy ez szélvészgyors szuperexpressz, jó tempóban haladó intercity, lassúdad személyvonat vagy szomorúan zötykölődő fapados vicinális lesz-e, az mindannyiunk közös felelőssége, és a nemzet együttes teljesítményén múlik. A politikának ebben a teljesítményben jut szerep, bár messze nem kizárólagos. Azt azonban joggal várhatjuk azoktól, akik a politikából élnek, hogy legalább ne akadályozzák, a váltóbeállítás közös erőfeszítését.