Miért van ez így, amikor másképpen is lehetne? El-e veszett a remény? Be-e teljesedik a Herder-jóslat? Hajótöröttnek tekinthetők-e a szíriuszi ősök, vagy csak aljas idegen erők akadályozzák kibontakozásában a világ legtehetségesebb népét? Olvasson tartalmas cikket nemzeti sorskérdésekről?

Hogyan foszlik semmivé tehetség, lehetőség, akarat és erő megmagyarázhatatlan módon, ellenére minden - Hegyeshalomtól nyugatabbra legalábbis működni látszó - logikának.

Használjuk apropónak a budapesti borfesztivált, amely egyébként nagyszerű rendezvény, évről évre többen, és ezrek, minden. A huszonegyedik század Magyarországának egyetlen hatékony direktmarketing-formája a kirakodóvásár, ezek a kis boros pavilonok egész évben köröznek az országban, föltűnnek itt is, ott is, és még csak kísérletet sem látunk arra, hogy egy borfesztivál átlépje a bódés-lacikonyhás kereteket. Így tehát csak bódék, budavári panoráma, és sajnos műsor, hangos, színpadon, együttesek vonyítanak értékőrzésileg, néha Borbás Mária egzecíroztatja a reménytelenül KISZ-táboros közönséget; pedig csönd kéne ide, csak csönd, ordítás másutt van elég, most lehetne halkan beszélgetni, mondjuk, máskor úgyis némán, dühösen, magába fordultan issza antracitra magát az ország.

Másnap még háborgó gyomorral találkoztunk aztán azzal a szörnyűséggel, amely a Herder-jóslat közeli beteljesedését ígéri, mit ígéri, bizonyítéka annak, miszerint hiába e kis nép minden tehetsége, csodálatos adottsága, heroikus küzdelme: el kell buknunk, elhal minden erőfeszítés valami gonosz mágia folytán.

A bizonyíték egy marketpolcon vigyorgott ránk kajánul: Tesco gazdaságos Tokaji Aszú. Háromputtonyos, ezer forintért.

Kérem, a magyar úgy tudja magáról, hogy tehetséges, a magyar úgy tudja magáról, hogy okos, valami miatt mégsem jut előre szegény, nem tudja kihasználni rendkívülinek hitt adottságait. Jó, a magyar sok mindent rosszul tud magáról, például szereti futballnemzetnek hinni magát, még akkor is, amikor Európa leglassúbb és legszerencsétlenebb védelmét tudja kiállítani nemzeti válogatottként, de Tokaj nem öncsalás. Tokaj nem kiüresedett legenda, hanem valós hagyomány, hiába próbálta lenullázni az elmúlt negyven az előző négy-ötszáz évet. Tizenöt éve küzd jó néhány tokaji gazda, pincészet azon, hogy helyreállítsa a világhírnevet, és a tokaji odakerüljön végre a sauternes-iek és a beerenauslesék fölé, ahová való. Villány esélytelen utolérni a legnagyobb bordeaux-iakat, és burgundiaiaknak vagy a toszkánaiaknak sem kell rettegniük az egri bikavértől, viszont a természetes édesborok között a tokajit illeti (illetné) a világelsőség. De hiába vannak évről évre egyre jobb és jobb borok, még mindig nem sikerült elismertetni a tokajit valódi értékén. A luxusvilágpiac ugyanis nem tud mit kezdeni azzal, ha azonos márkanév alatt (tokaji aszú) azonos borvidékről származó borok közt van abszolút világbajnok és minősíthetetlen pancs is. Az állam százmilliókat nyomat marketingbe, eredménytelenül, ostobán, aztán milliárdokkal támogatja azokat a gazdákat, akik pocsék minőséget termelnek. Itt a végeredmény: az ezer forintos aszú.

Akkor most a királyok bora vagy a lovászoké? Létezik-e Tesco gazdaságos Sauternes? Vagy bordeaux-i premier cru? De mehetünk lejjebb is: Tesco pilseni sör?

Volna adottság: Tokaj-hegyalja. Volna akarat megcsinálni a világ legjobb édesborát. Volna hagyomány, volna tehetség. Minden volna. És ez van.