Nem merném, mert ha valaki, hát ő arra késztetne, persze nem szólna, csak mosolyogna, de mégis, mindeközben arra intene, mintegy az életével, ha a szemével vagy egy kis kézmozdulatával nem is, hogy gondoljam meg a szavaim értelmét. Hogy ne beszéljek csak úgy. Ne mondjak olyan mondatot, ahol a szavaknak nincs mély gyökere, csak afféle használata - csak mert egy születésnap alkalmából, kínunkban, mi mást mondanánk, és hogyan másképp mondanánk el, és milyen más alkalomból, jó, hogy az a másik van.

Ezért idegesen fecsegnék, hogy eltakarjam, micsoda ideges fecsegésnek érzem ezt az "Isten éltessen, Péter!"-t.

Meg kéne gondolnom az "Isten" szó jelentését, de ebbe beleborzongok, bele se mernék fogni. És azt is, hogy "éltessen", mert éppen hogy csak sejthetjük, mi élteti az embert, és egy bizonyos másik embert, külső és belső dolgok, s hogy ezek közt egy olyan megnyugtató erő, mint Isten, helyet foglalhat-e.

A különös, kényelmetlen érzés, amelyet ez a kifejezés bennem éppen vele, Nádas Péterrel kapcsolatban kelt, talán abból ered, talán, mert mit tudhatok én erről, hogy ő nem a megnyugtató erők embere, hanem éppen a nyugtalanító erőké. Mondjuk úgy: számomra a nyugtalanító erők, a civilizációt feszegető erők elmondója, és éppen ezért Magyarország legcivilizáltabb embere is ő, Nádas Péter, az, ahogyan létezik, és az, amit ír. Úgy civilizált, ahogy ma már kevesen, mert a civilizáltság számára fegyelem, örökös szembenézés, éppen nem udvariaskodás, elegáns szerepjátszás, hanem a belső rend folytonos kialakítása. Amihez pedig észre kell venni előbb a belső rendetlenséget.

És ha már itt tartunk, a rendnél és rendetlenségnél, a belső rendetlenség nem független a külső rendetlenségtől, és ő is mintha küzdene ezzel, az esszékben vagy a regényekben: hogy a világban is újra és újra rendet kéne raknunk, a gondolataink között először, miközben magunkban rendet rakunk, és mindez ott kezdődik, hogy a világ és a gondolataink rendetlenségeit és rendjeit is kíméletlenül sorra vesszük. Tudomást veszünk róluk. És a rendrakás befejeztéig, amely befejezhetetlen vállalkozás, otthagyjuk a rendetlenséget, nyíltan, nyitott sebként.

Szóval, unheimlich egy ember ez a Nádas Péter, a nagypolgári rend, a fegyelmezettség, az önmegtagadás, a szigor embere, aki nem elég elégedett még ezzel a renddel sem, mert nem nyúlnak elég mélyre a gyökerei. Nekem mindenkinél előbb ezért Sigmund Freud félelmetessége jut eszembe róla, nem Thomas Mann ironikus cinizmusa.

Thomas Mann hosszú mondatokat írt, nagy, kegyetlen, enciklopédikus regényeket. De Sigmund Freud mutatott rá a sebre, és ő ragaszkodott hozzá, hogy nézzük, viseljük el, miközben mégis és mindig fegyelmezettek maradunk, szisszenés és nyafogás nélkül.

Igen, ez a kérdés, hogyan mondjuk el egy szigorúan unheimlich, egy unheimlich módon szigorú embernek, hogy "jó, hogy van", hogy a mi életünkben (és ez a "mi" jelenti itt egyszerűen csak engem és a fiamat, akit elvégre is Péternek neveztem, és jelenti a barátaimat és a fiatalkoromat, és jelenti az egész magyar kultúrát, és jelenti - nos hát, jelent mindent, ami csak "mi" lehet), hogy a mi életünkben milyen jó, hogy van ő.

Ez a bizonyos jóság - jóság, igen, nem játék a szavakkal: unheimlich jóság - nem írható le azzal, hogy van a magyar irodalomban egy könyv, amelynek címe Biblia, és egy olyan, amelynek címe Egy családregény vége, aztán van egy másik, amelynek címe Emlékiratok könyve, és van olyan is, amelynek címe Játéktér, meg egy olyan, hogy Az égi és földi szerelemről (és ezt a listát egyáltalán nem fejezem be most, hanem csak így hagyom, befejezetlenül, mert az a jó, hogy befejezetlen, és bármi megtörténhet benne). Amikor egy ember, valaki, akit szeretünk, 60 éves, nem arra gondolunk - jó, én nem arra gondolok -, hogy ennyit és ennyit tett eddig, és még ennyit és ennyit tehet. Hanem próbálunk az emberre gondolni, és ez a legnehezebb. A könyvekről is nehéz gondolkodni, de az legalább afféle szakma, meg az élvezet ismert formája. Egy emberről gondolkodni, az aztán igazán nehéz, ott nincs semmi segítség, semmi fogódzó.

Emlékeim Nádas Péterről. Még ezt az idétlenséget is megengedem magamnak most. Emlékem Nádas Péterről, hogy valaki, egy ember, akiről beszélnek (nem értem, mert még kicsi vagyok), elment valahová, "vidékre", "kivonult", "itt hagyott minket", mert "elege van", mert "másképpen akar létezni". Amikor gyerek az ember, és viszonylag szerencsés, akkor egyféle létezést ismer, és nem érti, hogy lehet abból elmenni és kivonulni. És miért. Aztán lassan-lassan felnő, közben a "valaki" nevet kap a fejében, és elolvassa a könyveit, egyre mohóbban, és még mindig nem érti. És amikor egyszer, egy történelemmel odébb, magára eszmél, de tényleg, úgy, ahogy kell: úgy, hogy előbb körülnézett, és megkérdezte, hol a helye: akkor megérti. Velem így volt legalábbis.

Elment, mert olyan rendet akart rakni, amely nem mások fontoskodásából, ügybuzgó izgalmából, helyi és alkalmi érdekű igazodásaiból épül, hanem teljesen saját rendet, ahol az embert nem idegesítik mások kis élethazugságai és mások nagy élethazugságai, nem azokkal van dolga. A magáét építi és rombolja, legyen az ház, család, regény vagy élet. És kiderül valami. Hogy a mi közös magyar kultúránkért, a mi sorskérdéseinkért, a mi életünk rendjéért a legtöbbet az az ember tesz, aki kínos gyötrelemmel, minden erkölcsnél és morálnál keservesebb követelésekkel rendet tesz a saját világában, szövegében, gondolataiban. Megdöbbentő a hatása egy ilyen embernek. Nem azért, mert megdöbbentő akar lenni, hanem azért, mert olyan kibékíthetetlen radikalitással rak rendet, olyan mélyen mutatja meg a rendetlenséget, hogy szédülni kezd az olvasója, és egészen másfajta térélménye támad, egy sokkal tágasabb, kaotikusabb teret jár be, mint szokása. Már ha hajlandó igazán belenézni azokba a kutakba, rétegekbe, gödrökbe, szakadékokba, amelyek fölött Nádas körmondatai vezetik.

Ha most, és mindig, minden pillanatban tudnánk számolni ezzel az ő unheimlich szigorával, a hazugságmentes rend követelésével, akkor másképpen gondolkodnánk. Talán másképpen is élnénk. De nem tudunk. Jön egy kerek születésnap, elsoroljuk érdemeit, azt mondjuk, "Isten éltessen, Péter", meg hogy "jó, hogy vagy", és szemérmesen hallgatunk arról, hogy nem bírjuk az iramot, hogy nem tudunk változtatni életünkön, nem tudunk jobban gondolkodni, nem tudunk becsületesebben élni. Bocsánat, Péter, hiszen látod, ilyenek vagyunk, tanulmányt írunk, felköszöntünk, meghívunk fontos helyekre, megkérdezünk fontos eseményekkel kapcsolatban, örülünk, hogy vagy, és nem értünk semmit, mert mégis mindig inkább élni szeretnénk, meg fontoskodni, hiszen ez azonosnak látszik az előbbivel, csacsogni, unatkozni, beilleszkedni, politizálni, értékelni, felháborodni, gyereket csinálni, flörtölni, de nem rendet rakni. Rendet rakni nagyon nehéz. Rendet te raksz, újra és újra, mindig rombolva is az álságos rendeket, gyötrelmesen, hűvösen, elegánsan és szenvedélyesen. Hát ezért nem köszönet jár neked, vagy csodálat, vagy egy "Isten éltessen", hanem valami más, aminek most nem tudok nevet adni. Az a fegyelmezett figyelem talán, amelyet te is adsz nekünk? És ami csakis rajtunk áll, nem egy éltető Istenen? Nem tudom. Hát akkor: boldog születésnapot.