A rendszerváltással visszanyertük politikai jogaink többségét, mégsem lettünk szabadok. Mintha minden eldőlne az első órában. A család, a lakhely, ahova születünk, fogva tartja életünket. Eldönti, hol és mit tanulunk, kikkel barátkozunk, milyen szakmát választunk, mennyit keresünk. Sőt azt is, hogy mivé válnak gyermekeink, egészségesek leszünk-e, és meddig élünk.

Ma már tudjuk, hogy a társadalom többségét a kapitalizmus sem teszi szabaddá. Csak kevésbé látható a foglár.

A rendszerváltást tagadó mondatok uralták. Az 1990-es évek közepére - a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság intézményeinek kialakítását követően - a kimunkált társadalmi jövőkép hiánya a politika kiüresedéséhez vezetett. Nem volt elég a múlt folytatásának ígérete, az emberek új távlatokra vágytak.

A jobboldal előbb kapott észbe. Az új Magyarország ígérete sokakat vonzott. Négyévi kormányzásuk azonban megmutatta: nem rendelkeznek olyan programmal, emberi és morális tőkével, amelyre felépíthető a modern Magyarország. Orbán a jövő helyett mintha a múlttal kötött volna szövetséget. Megoldás helyett konfliktust, megnyugvás helyett indulatot hozott. Sokat rombolt és a lehetségesnél kevesebbet épített. A polgári közép politikájára ma a jobboldali radikalizmus vet ijesztő árnyat. Hosszú és nehéz út vezetheti vissza őket a magyar politika és történelem főutcájára.

Most a baloldalon a sor, hogy bizonyítsa: van programja az ország felemelésére. Új szociáldemokrata politikára van szükség, amely történelmi baloldali örökségét megőrizve épít a hagyományos polgári, plebejus értékekre, a liberális eszmékre, és új szintézist alkotva integrálja a jobbközép konzervativizmus politikai gondolkodásának és törekvéseinek számos elemét is. Amit létrehoz, az mégsem egyszerűen a blairi-schröderi reformista új baloldali program, hiszen a legfejlettebb világgazdasági központ szélén lévő alulpolgárosodott közép-európai Magyarország számára Nagy-Britannia és Németország csak modell, nem pedig másolható minta saját problémáinak megoldásához.

Az elmúlt években a magyar baloldal bizonyította demokratikus és piacpárti meggyőződését, és azt, hogy Magyarország jövőjét Európa kulturális, gazdasági és politikai centrumához kapcsolódva képzeli el. Ezek az értékek és törekvések alkotják a rendszerváltás politikai minimumát. Most arra kell válaszolni, hogy milyen legyen a piacgazdaságra épülő európai demokratikus Magyarország.

Az új nemzetpolitika

Az Európai Unióhoz való csatlakozás nem zárja ki, hogy Magyarország részben önálló nemzeti politikát kövessen. Az elmúlt tizenkét év egyik legnagyobb bűne, hogy a versengő politikai oldalak - saját múltjuk rabjaként - kétes értékű politikai kategóriává züllesztették a nemzeti politika fogalmát. A baloldalt huszadik századi internacionalista öröksége korlátozta annak megértésében, hogy a globális térben is fennmarad a nemzetek, illetve a nemzeti keretek között szerveződő kultúrák, gazdasági és tudományos teljesítmények versenye, és hogy a nemzeti identitás továbbra is markáns eleme marad a sokelemű egyéni és kisközösségi önképnek. A nemzet történelmi képződmény, de nem múltbeli történelmi kategória. A globalizáció - az államok szuverenitásának csökkenése ellenére - nem erodálja a nemzetek jelentőségét. Pusztán annyi történik, hogy a nemzet kulturális, szociális és gazdasági funkciója közötti korábbi egyensúly átalakul, és új tartalommal, megváltozott formában erősíti meg magát.

A magyar jobboldal nemzetpolitikája a trianoni sérelemből táplálkozik. A történelmi tizenötmilliós magyarság "határokon átívelő egyesítésének" programja fontosabbnak tartja az erdélyi, vajdasági, felvidéki magyarság kulturális reintegrációját, mint a határon belül maradtak jelentős részét sújtó szociális és gazdasági kirekesztettségének megszüntetését. Így aztán hiábavaló a tizenötmil-liós magyarságra való hivatkozás, hiszen e mitizált számot csökkenteni kell a képviselet nélkül maradt állampolgárok milliós tömegével. A jobboldal nemzetfelfogása a múltról, nem pedig a jövőről szól. Nem egyesít, hanem megoszt. Nem a világra nyitott, hanem bezárkózó.

A baloldal sikerének egyik feltétele, hogy egyensúlyt találjon a nemzet történelmi, kulturális, valamint szociális és teljesítményközösségként való értelmezése között. A nemzet nem a politikai állam meghosszabbított karja, nem a nacionalista politika leple, hanem tíz-egynéhány millió magyar közössége. A nemzetet tagjai, közösségei és a magyar állam intézményei képviselik. A kormány felelőssége egyetemes, de lehetőségei és eszközei nem azonosak a politikai állam határai között, és azon kívül élőkkel kapcsolatban. Minden esetben arra kell törekednie, hogy - a törvényesség keretein belül - támogassa a magyar embereket, közösségeket és intézményeket más országbeli partnereikkel és riválisaikkal való együttműködésben és versengésben. A baloldal nemzetpolitikája a nyitottságra, a nemzeti és az európai integráció egyensúlyára, a nemzetet alkotó közösségek és egyének közös múltjára, jelen- és jövőbeni együttműködésére épül. Három fő eleme: 1. a modernizáció mindenkori veszteseit reintegráló, a szociális-kulturális kirekesztést csökkentő program; 2. a magyar nemzet - az egyének, intézmények, vállalatok - kulturális, gazdasági értékeinek és érdekeinek határozott hazai és nemzetközi képviselete; 3. a - változtatásra szoruló - kedvezménytörvényben is kinyilvánított felelősség a határon túli magyarokért.

A mai baloldal politikája az 1980-as évek reformkommunista törekvéseiből ered. A szocializmusnak hívott diktatórikus államkapitalizmus lebontására vonatkozó programok és politikai szándékok megfogalmazásával egy időben zajlott a lendületüket vesztett nyugati jóléti demokráciák neoliberális és neokonzervatív elvek szerinti átalakítása: csökkenjen az állam és növekedjen a piac szerepe! Kevesebb legyen az állami gondoskodás és több a verseny! Magyarországon ezek a jelszavak egy új rendszer, Nagy-Britanniában egy új arcú kapitalizmus születésének programját sűrítették össze.

Piac, állam, társadalom

Az állam gazdasági, társadalmi és politikai túlhatalmával szemben megfogalmazott program indokolt volt. A nyomában kialakult kritikátlannak tűnő piaci fundamentalizmus viszont nem. Az állam nem helyettesítheti a piacot, mint ahogy a piac sem az államot. A piac hatékony működéséhez világos és átlátható szabályok, tisztességes versenyfeltételek, nyugodt társadalmi viszonyok, művelt, tehetséges, dolgozni, vállalkozni kész és képes emberek, jogkövető kultúra és erkölcs, hatékony igazságszolgáltatás, a kínálati és a keresleti versenyt létrehozó elegendő számú és erejű piaci szereplő és még sok más feltétel szükséges. Mindezek megteremtésében az államnak és a társadalomnak kulcsszerepe van. A hatékony piac és az igazságos társadalom együttes céljának elérése a köz akaratát érvényesíteni képes erős és demokratikusan ellenőrzött államot kíván. Más oldalról viszont szabad társadalom csak fej-lett piacgazdaságra épülhet. A szociáldemokratizálódó magyar baloldalnak maga mögött kell hagynia a piaccal kapcsolatos illúzióit és az államhoz fűződő negatív előítéleteit. Bármely irányú egyoldalúság helyett arra van szükség, hogy az állam és a piac, az állami és a magántőke partnerként működjön együtt.

Az új jóléti szerződés

A magyar államháztartás évi hatezer milliárd forintot költ el igazgatási, védelmi, jóléti és gazdaságfejlesztési célokra. Ebből egy négytagú családra kétmillió-négyszázezer forint jut, több mint ugyanennek a családnak az átlagos jövedelme. Ennek a pénznek a nagyobbik részét az állam azért vonja el tőlünk, hogy a társadalmi igazságosságra hivatkozva visszaadja nekünk. De vajon igazságos-e az a rendszer, amely nem teszi nyomon követhetővé, hogy az állam a mi pénzünkből kinek, mit és mennyiért vásárol?

A magyar jóléti rendszer átláthatatlan és pazarló, amelyben nem a társadalmi-gazdasági költségek és a várható haszon tényeken alapuló mérlegelése, hanem az állami újraelosztásban érdekelt csoportok kusza érdekérvényesítése a meghatározó.

A rendszer átalakítása több évtizedes munkát igényel. Az első lépés az lehet, hogy megteremtjük egy későbbi racionális döntés előfeltételeit. Elkezdjük mérni, hogy mi mennyibe kerül, ki milyen módon járul hozzá a jóléti szolgáltatások fedezéséhez, és milyen mértékben kedvezményezettje a rendszernek. Számlát kapunk gyermekünk éves oktatási költségéről, a vakbélműtétről, tájékoztatást városunk útjainak ránk eső építési és fenntartási költségéről. Egy másik kimutatás azt összegzi, hogy mennyi adó vagy járulék befizetésével járultunk hozzá a költségek finanszírozásához, és összegezzük azt is, hogy jövedelmünk elfogyasztott hányadának mekkora részéből lett újra adó. Lassan össze fog állni a kép. Látni és tudni fogjuk, hogy miért és mennyit fizettünk. Mérlegelhetjük, hogy meddig terjedjen közös és meddig magánfelelősségünk, hogy mit tartsunk meg köz- és mit magánfinanszírozásban. Így hozhatjuk létre az új jóléti szerződést, amely összeköti a tehetőst a nélkülözővel, a fiatalt az időssel, az egészségest a beteggel. Ez a belátáson és felelősségvállaláson alapuló egyezség lehet a társadalmat, a nemzetet összetartó legnagyobb erő, és az állam demokratizálásának legfontosabb eszköze, hiszen általa visszaszerezzük legfontosabb jogunkat: közössé tett jövedelmünk szétosztásának jogát.

De addig is, amíg az új alapokra épülő jóléti szerződés megköthető lesz, újra kell fogalmazni a jóléti állammal kapcsolatos elvárásainkat. A szociáldemokraták esélyteremtő jóléti államában az állam és a társadalom kötelességét az egyéni felelősség egyensúlyozza ki. Nincs visszatérés a hatvanas-hetvenes évek aranykorához, amelyet az általános és folyamatosan bővülő, kiterjedt jóléti szolgáltatások jellemeztek. El kell fogadnunk, hogy boldogulásunkért nem a társadalom, hanem elsősorban mi viseljük a felelősséget. A közösség dolga, hogy mindenkinek megmutassa, és ha teheti, kinyissa a szakmai, anyagi és kulturális felemelkedés kapuját, de nekünk kell átlépni rajta. Jog és felelősség kéz a kézben járnak. A partnerségre épülő jóléti rendszer alapja, hogy a közösség csak az egyénileg le nem győzhető szociális és kulturális akadályok elhárításában működik közre, és lemond az átfogó gondoskodás ma már nem teljesíthető ígéretéről.

A középosztály megerősítését egyedüli célként kezelő, a leszakadt társadalmi csoportokról lemondó társadalompolitika nem lehet sikeres Magyarországon. E törekvésnek útját állja a szociális és kulturális peremhelyzetben élők milliós tábora. A magyar szociáldemokraták ebben nem követhetik a blairi mintát és a magyar jobboldal arra rímelő szociálpolitikáját.

A családi jövedelemmel arányosan növekvő családtámogatási rendszert a feje tetejéről a talpára kell állítani. Szakítani kell a jobboldali társadalompolitikával, amely azt vallja, hogy a közepes és magas jövedelműek növekvő támogatása a nemzet megtartásának útja. Éppen ellenkezőleg. Ez az út a társadalom szétszakításához, a nemzet szociális integrációjának csökkenéséhez vezet. Éppen ezért fokozatosan át kell térni a lineáris, hosszabb távon pedig a degresszív támogatásra. Az előbbi eszköze a negatív családi adókedvezmény és a családi pótlék. Ezzel párhuzamosan emelni kell a legszegényebbek kiegészítő családi pótlékát.

Elkerülhetetlennek látszik a legszegényebb középiskolai tanulók és egyetemi-főiskolai hallgatók továbbtanulási esélyeit növelő átfogó szociális ösztöndíjrendszer kialakítása. A nemzet szellemi vagyonának végzetes elherdálásához vezet, hogy ma a szülők iskolai végzettsége, beosztása és a család lakhelye a továbbtanulást legerősebben meghatározó tényező. A mai magyar baloldalnak az alsóbb osztályokat integráló szolidaritási elv érvényesítését kell célul kitűznie. Több jogot, lehetőséget és támogatást a rászorultaknak! - így szól a magyar szociáldemokrácia jelszava. Ez a szociális partnerség alapja.

A tőke felelőssége

A több mint hárommillió alkalmazott kétharmada fizikai foglalkozású, többségük kis- és közepes vállalatoknál vagy külföldi tulajdonú társaságoknál dolgozik. A magyar dolgozókat védő szabályozás fejletlen. A tőke és a munka konfliktusában a szociáldemokratáknak a munkások érdekeit jobban tiszteletben tartó új egyensúlyra kell törekedniük.

A hitelező szállítók és a bankok követeléseiket kockázataikkal arányosan biztosítják. Mindenkinek természetes, hogy az adósnak garantálnia kell tartozása megfizetését. Ezzel szemben nincs érvényesíthető garancia az alkalmazottak után fizetendő társadalombiztosítási járulék és a valamennyiünket szolgáló adók befizetésére. Nem kell előre biztosítani azt sem, hogy legyen fedezete az elbocsátásakor járó végkielégítésnek és a felmondás idejére járó bérnek. A munkás nem mellérendelt és kockázatot vállaló partner, hanem a munkáltató függőségben lévő, alulinformált alárendeltje. A társadalombiztosítási alapok és az adóforintjainkra épülő költségvetés nem osztozhat a vállalkozás tulajdonosainak felelősségében, téves üzleti kalkulációjának vagy rosszhiszemű üzletvezetésének következményeiben. Olyan jogi szabályozásra van szükség, amely lehetővé teszi, hogy a vállalatok az általuk jelentett valós kockázattal arányos mértékű és érvényesíthető fedezettel rendelkezzenek az üzleti partneri körön kívüli gazdasági szereplők - elsősorban a munkavállalók, a társadalombiztosítási alapok és a költségvetés - követeléseinek teljesítésére. A termelést, szolgáltatást megdrágító pótlólagos fedezetnyújtást helyettesítheti olyan szabályozás is, mely szerint a tulajdonosok anyagi kockázatainak határt szabó korlátolt felelősség elve nem terjed ki ezen kötelezettségek teljesítésére.

A munkaadók saját belátásuk szerint járulhatnak hozzá alkalmazottaik szakmai tudás- és ismeretszintjének fenntartásához, bővítéséhez. Ez a modern röghöz kötés. A kormány költségvetési forrásokból nyújtott felnőttképzési támogatása szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az alkalmazottak mindig rendelkezzenek azzal a szakmai rugalmassággal, melynek birtokában szükség esetén kis energia- és időráfordítással, gyorsan munkahelyet, szakmát, életpályát változtathassanak. A munkaerőpiac rugalmassága nem- csak attól függ, hogy milyen olcsón és gyorsan lehet megszabadulni a nemkívánatos munkaerőtől, hanem attól is, hogy az alkalmazottak képesek-e új állás megszerzésére. A vállalatokat kötelezni kell arra, hogy közreműködjenek az alkalmazottak szakmai mobilitásának fenntartásában, azaz munkaidő-kedvezménnyel és pénzügyi támogatással járuljanak hozzá az alkalmazottak által szervezett és választott képzésekhez.

Sorolhatnánk még a példákat. Egy a lényeg: a szociáldemokraták államának kötelessége, hogy kiszolgáltatottság helyett megteremtse és kiszélesítse a munkaadók és a munkavállalók közötti kölcsönös felelősségre építő partneri viszonyt.

Ez nem jelent visszatérést a szociáldemokrata tőkekorlátozó politikához. Sőt! A partnerségért cserébe együttműködés jár. Az államháztartás szűkülő forrásai ellenére a beruházások jelentős részét továbbra is közkiadásokból fedezik. Az állam marad a legnagyobb beruházó az emberi tőkébe, tudásba, kultúrába, egészségbe és fizikai infrastruktúrába. E beruházások hozzák létre a vállalkozások által igénybe vett erőforrások nagyobbik részét. Ez pedig arra kötelezi a kormányt, hogy fejlesztési terveit, beruházási programjait, az oktatási, egészségügyi rendszer korszerűsítésére vonatkozó elképzeléseit az egyesületekbe, kamarákba tömörülő vállalatokkal közösen alakítsa ki. Az érdekegyeztetés rendszerébe ezért be kell vonni a közép- és hosszú távú nemzeti fejlesztési programokat, és növelni kell a munkaadói szervezetek jogait ezek kialakításában. Magyarországot nem a korporativizmus, hanem a kontroll nélküli túlhatalmat gyakorló kormányzás fenyegeti. Nem az a baj, ha a tőke befolyásolni kívánja a kormány döntéseit, hanem ha az a nyilvánosság kizárásával és egyoldalú előnyök megszerzése érdekében történik. Ennek a gyakorlatnak és a politikai-gazdasági korrupció mögötte felsejlő lehetőségének tényleg véget kell vetni! De ezt nem a kormányzat bezárkózásával, hanem a demokratikus nyilvánosság kiterjesztésével kell megelőzni. Nemet kell mondani a gazdasági-üzleti klientúraépítésre, és igent a kölcsönös felelősségre, a szabályozott, intézményes együttműködésre. Ez a szociáldemokraták tőkéhez való viszonyának az alapja.

A partnerség társadalma

Az új magyar szociáldemokrácia politikájának középpontjában a partnerség áll. Partnerség a társadalom, az állam, a tőke, a piac, az alkalmazottak, az alkalmazók, a szakszervezetek, a kamarák, az egyesületek, az egyházak, a határokon belül és kívül élő magyarok, a nemzet és Európa között. Az állam ebben a sokoldalú viszonyban az egyensúly, az együttműködés megteremtésének szándékával lép fel.

A szocialisták nagy utat tettek meg az elmúlt két évtizedben. Eljött az idő, hogy továbblépjenek.

Gyurcsány Ferenc
közgazdász,
a miniszterelnök stratégiai tanácsadója