1998 óta mintha némiképpen halványulna a kormány első száz napjának értékelése, nyilván azért is, mert rengeteg - 1998 előtt kevéssé látott - ügy terheli a politikát. Szóródik a figyelem, változik a politikailag érdekes fogalma. Hovatovább ott tartunk, hogy a "bűvös száz nap" nem különösebben tartozik az érdekes témák és hírek közé.

De azért ne üljünk fel a közhangulat hullámzásainak. Ha a botránytematika szinte első számú politikai iparággá nőtte is ki magát, korántsem mindegy, hogy egy országnak milyen kormánya van, és az a kormány mit csinál. Ráadásul - immáron másodszor - jelenleg olyan kormánya van Magyarországnak, amely, az 1998-as Fidesz-kormányhoz némiképp hasonlatosan, rendszerváltás értékű elgondolásokat fogalmazott meg a kampányban: a demokrácia és a parlamentarizmus megtépázott tekintélyének helyreállítását, a lopakodó diktatúra megszüntetését vagy a jóléti rendszerváltást. Már e rövid felsorolásból is látszik, hogy a jelenlegi kormánypártok kampányában olyan célok fogalmazódtak meg, amelyek nagyon is markánsak, úgy is mondhatnám: a demokrácia védelmét tűzték ki céljukul.

Ezt azért is kell leszögeznünk, mert az emberek egy része - különösen választások után - hajlamos megfeledkezni az ilyesfajta szlogenekről, és a kormány száz napját már csak a konkrét teendőkön keresztül nézi. A választók persze nem politikai elemzők, nekik nem feltétlenül kell tudniuk, hogy akár egy választási, de még inkább egy kormányprogram két szinten "működik" egyszerre. Először is a kormányprogramnak van egy szellemi-filozófiai szintje. Akármennyire pragmatikusnak is van elkönyvelve egy párt vagy a nagy részben a párt képviselőiből alakuló kormány, a kormányprogramban mégis meg kell kísérelnie elgondolásait valamiféle filozófiai-ideológiai egységbe foglalni. E nélkül egészen egyszerűen lehetetlen kormányozni. Hiszen a kormányprogram értékek alapvetése is. Ha komolyan vesszük azt a politikatudományi közhelyet, hogy az emberek képesek elhelyezni magukat egy baloldal-jobboldal tengelyen, akkor ezeknek az állampolgároknak értékrendi fogódzókat is kell nyújtani.

Másodszor természetesen van a kormányprogramoknak egy konkrét, szakpolitikai szintje is. Ezen a szinten tűzik ki a konkrétan megvalósítandó lépések körét, itt hangzanak el a beváltandó ígéretek - és a közönség azt hiszi, hogy csak ezeket kell számon kérni. Nézetem szerint azonban nemcsak ezeket. Az sem mindegy, hogy a kormány működése nyomán hogyan alakul egy ország polgárainak "szellemi háztartása" vagy inkább közérzülete. A két szint nem csúsztatható automatikusan egybe. Akármekkora is a csábítás, hogy csak a programpontokat tekintsük etalonnak, ügyelnünk kell a pontokban talán kevésbé kifejezhető, ám ugyancsak lényeges érzületi elemekre is.

De ezzel még mindig nem vagyunk túl a felvezetésen. Az általános, illetve a konkrét célok megkülönböztetésén túl még valamire tekintettel kell lennünk. Ez pedig az, hogy egy kormánynak vannak csak a kormányon, illetve nemcsak rajta múló céljai. Ez utóbbiak léte miatt nyugodtan kijelenthetjük: vannak olyan célok, amelyeket a legnagyobb kormányzati jó szándék, fegyelem és hozzáértés mellett sem lehet maradéktalanul teljesíteni. Ezt persze minden kormánynak tudnia kell. Az én szememben az a jó kormány, amely kétféle eszközrendszert alkalmaz vagy váltogat: alkalmazza a csak rajta vagy nagy részben rajta múló feladatok végrehajtásához szabott eszközöket, és azokat az eszközöket, módszereket, eljárásokat is, amelyek a nemcsak rajta múló feladatok eléréséhez szükségesek. Összegezve és kicsit más szavakkal: a kormánynak egyszerre kell a többség elvére támaszkodva képviselnie az őt megválasztó társadalmi csoportok és rétegek érdekeit, és ugyanakkor másfajta eszközrendszerrel gesztusokat tenni a nem őrá szavazó kisebbségnek. Ilyen aspektusból is érdemes szemügyre venni az MSZP-SZDSZ-kormányt (és természetesen minden eddig működő és majdan létező kormányt).

Az MSZP-SZDSZ-kormány első száz napját értékelve előre kell bocsátani, hogy az legalább három szempontból rendhagyó körülmények között végzi a munkáját.

1. Rendkívül kiélezett választási kampány, majd választás után került hatalomra, és azóta is "permanens kampány" körülményei között működik. Egyet említve csak ezek közül: az elmúlt hónapok a magyar politikában önálló tényezővé tették a mozgalmi politikát. A baloldali-liberális kormánynyal nem pusztán egy jobboldali konzervatív ellenzék áll szemben, hanem egy pontosan meghatározhatatlan mozgalmi szektor is. Ez új elem az 1990 utáni magyar demokrácia történetében.

2. A prolongálódott heveny konfliktusok légkörében még a korábbiaknál is jóval kérdőjelesebbek a legitimitási tényezők. A legitimitás természetesen nem pusztán választási felhatalmazottságot jelent - ha csak ezt jelentené, valamennyi eddigi kormány maximálisan megfelelne a biztos legitimációnak. A legitimitás azonban tiszteletreméltóság, sőt tekintély is, és itt már több ciklus óta vannak problémák. Magyarán: a Medgyessy-kormánynak szembe kell néznie azzal, hogy - és ezt erősítette meg Orbán Viktor minapi beszéde is a televízió székháza előtt - választásokon elnyert legitimitása az ellenzék szemében nem bír erős érvénnyel. Az persze gyakori nyugati demokráciákban is, hogy az ellenzék nem szereti a miniszterelnököt, no de az már igen ritka, hogy egy "nemszeretem" miniszterelnök személyéből súlyos legitimációs deficit következik.

3. Végül megemlítem, hogy - ha még nem lenne elég - mindehhez hozzájött az úgynevezett Medgyessy-ügy, azaz a miniszterelnök titkosszolgálati múltjának kipattanása. Ne firtassuk most, hogyan került nyilvánosságra a kémelhárítói múlt, és azt sem, hogy vajon milyen mértékig tárult fel az igazság (csak szerényen jegyzem meg, hogy az igazság feltárulásának nem egy parlamenti bizottság a megfelelő fóruma), csupán azt regisztráljuk, hogy ez az ügy van annyira nagy horderejű, hogy a kormány munkájának megítélésében ez minimum árnyaló, sokak számára esetleg az egészet beárnyékoló tényező.

Ezen rendhagyó tényezők miatt tehát azt kell mondanom, hogy a kormány egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Nézzük nagyon röviden, hogyan tudott megfelelni a fenti céloknak: hogyan teljesítette konkrét céljait? Közelebb jutott-e a saját maga által megfogalmazott értékbeli céljainak eléréséhez, és hogyan áll azon elgondolásokkal, amelyek nem csak rajta múlnak?

A kormány 13+1 célt tűzött maga elé, amelyek közül 13 szakpolitikainak, 1 pedig - jobb szó híján - demokráciavédő célnak tekinthető. A hét eleji lapok már beszámoltak róla, hogy a kormány a célokat teljesítette. A 17 ígéretet tartalmazó, költségkihatásában 164 milliárdra rúgó csomag tehát kipipálva. A második kormányunk van, amely komolyan veszi saját vállalásait, és ezáltal megítélésének valamiféle zsinórmértékét szabja meg. Gondoljunk csak arra, hogy az Antall- és a Horn-kormány még egyáltalán nem így működött. Csak az utóbbi két kormány vezette be, hogy világos, pontokra lebontott száznapos programmal áll elő, amely megkönnyíti megítélését. Az előző kormány természetesen egészen más hangsúlyokat tett ki, mint a mostani. A Medgyessy-kormány gesztust tett a nyugdíjasoknak (egyszeri 19 ezer forintos juttatás), a közalkalmazottaknak (átlagosan 50 százalékos béremelés), adómentessé teszi (október 1-jétől) a minimálbért, kéthavi családi pótlékot fizetett a tanévkezdés előtt. És sorolhatnánk még. Ezeket az intézkedéseket (a többi, itt nem említettel együtt) megígérte és meg is tartotta. A 13 szakpolitikai ígéret teljesült, nyilván sok esetben jelentős alkuk és kompromisszumok árán, de ezeket itt most ne firtassuk. A lényeg: a kormány elkönyvelheti, hogy nemcsak a helyén volt az elmúlt "rendhagyó" hónapokban, hanem volt ereje a programját tántoríthatatlanul végigvinni.

Némiképp más a helyzet azonban a +1-gyel, illetve a kormány általánosabb, a demokrácia egész állapotát érintő célokkal. A +1 program a demokratikus közélet helyreállítását tűzte ki célul. A parlament heti ülésezési rendje kétségkívül visszaállt, mint ahogyan megindult a szociális párbeszéd is a civil szférával és a szakszervezetekkel. Az úgynevezett üvegzsebprogram azonban - ami a kormányprogram egyik fő vállalása volt - épphogy csak elindult, és egyáltalán nem tudni, mi lesz belőle. Még ennél is problematikusabb azonban a tájékoztatás pártatlanságának helyreállításában megtett lépések hozadéka. A magam részéről e területen körültekintőbb eljárásokat tartottam volna és tartok szükségesnek. Az, hogy a Fidesz-kormányzás négy éve alatt a közszolgálati televízió sajátos szerepfelfogást alakított ki, és lényegében a korábbi kormánypártok mellett agitált, még nem alap arra, hogy az egész eddigi szisztéma fennmaradjon - csak fordított kiadásban. A pártatlan közszolgálati médiumok létrehozása természetesen nemzeti feladat, de senkinek sem lenne jó, ha olyan légkör lengné körül, hogy az ellenzék ebben a közszolgálatban ne találja meg a maga helyét. Nagyon világosan határt kellene szabni a politikai konfliktusoknak, és a magyar televíziót - nem egy huszárrohammal, hanem fokozatosan és kompromisszumos lépések során keresztül - politikailag semlegessé kellene tenni. Nyilvánvaló, hogy a gyors személycserék ehhez nem nyerik, nem nyerhetik meg az ellenzéket. De a kormányon lévőknek tudniuk kell, hogy egy jó célt nem lehet rossz eszközökkel elérni. A szakmai szervezeteknek sürgős teendőik lennének, hogy segítsenek a politikának, és közelebb vinnék a magyar televíziót a közszolgálatiság normáihoz. Ha ehhez nem lesz elegendő türelem, az ellenzék - véleményem szerint - nem elégszik majd meg a számára pártpolitikainak tetsző közszolgálatisággal. És akkor megint ott leszünk, ahol a part szakad. Hogy a többség erőből kényszerít rá valamit a kisebbségre. Ez pedig az egész magyar társadalomnak rossz lenne.

Nyilvánvaló persze, hogy itt miről van szó. Az ügynökvita adok-kapokja, a meglehetősen gyászosan szereplő vizsgálóbizottságok sokkja kihatással van olyan ügyekre is, amelyeket - ideális esetben - ki kellene vonni az ügynökbotrányok hatása alól. De hát lehetséges-e ez? Nagyon is kétséges. Így aztán félő, hogy a kormány számos, a demokráciát általában védő, azt megerősíteni igyekvő célja eshet martalékául a durva és kiélezett politikai légkörnek. És ebben a légkörben éppen ott fenyegeti a kormányt a legnagyobb veszély, ahol pedig a legnagyobbat kellene lépnie: eszmei önmeghatározásában.

Ha valaki megírja majd Medgyessy Péter pályaképét (most nem a teljes történetre gondolok, hanem a miniszterelnök-jelölti felbukkanásától számított biográfiára), akkor láthatja majd: az MSZP a blairizmus és az új közép letéteményeseként igyekezett meghatározni önmagát. Medgyessy nagyon pontosan fogalmazott tavaly nyári interjúiban: a blairizmus lényege egy ideológiai szintézis szociáldemokrácia, liberalizmus és konzervativizmus között. Azaz: nem értékmentesség, mint amivel vádolni szokás az MSZP-t. De a jelen körülmények között hogyan lehet ezt a szintézist nálunk létrehozni? Jellemző, hogy a kampány időszakában a szintézis már csupán árokbetemetést (tehát egy merőben ideológiamentes cselekvést) jelentett. A kormányprogram e tekintetben nem ad pontos eligazítást: nem tudjuk meg pontosan, hogy az önmagát nemzeti középnek tekintő kormány hogyan is képzeli az értékszintézist. Mi erre a programja? Van-e egyáltalán idevágó stratégiája és eszközrendszere? Mintha úgy tűnne, hogy a kormányprogram konkrét céljainak megvalósítása elvonta volna az energiát ennek a nem kevésbé fontos célnak a folyamatos megvalósításától. Ez pedig, ha igazam van abban, hogy egy kormányprogramnak mindig legalább két síkja van (egy konkrét szakpolitikai és egy értékbeli), akkor hiba. Hiba, hogy a kormány nem tett szakadatlan erőfeszítéseket, ha tetszik: nem gyakorolt gesztusokat a másik oldal felé, és nem mutatta be a magyar választóknak a "magyar blairizmus" programját.

Végül, de nem utolsósorban a nem a kormányon múló dolgokról. Még akkor is, ha a kormánynak jók a céljai és azokat meg is tudja valósítani, és még akkor is, ha tesz gesztusokat politikai ellenfelei irányában, nos még akkor is marad egy úgynevezett bizonytalan tartomány. Ez a tartomány sok mindenből adódhat. Például abból, hogy a kormánynak nem hiszik el, hogy amit csinál, az jó, vagy legalább jó szándékot tükröz. A bizonytalan tartományban a társadalom egy jelentős része tartózkodik, és erre tekintettel kell lennie a kormánynak, miközben persze tudja, az ellenzéknek is erre a részre fáj a foga. Ebből a tartományból 1998-ban a Fidesznek, 2002-ben az MSZP-nek sikerült nagyobb részt lehasítania, és 2006-ban nyilván őrületes verseny indul majd be a további "szakadárokért". Ez a társadalmi tömb azonban viszonylag sajátos, megismerhető törvényszerűségekkel rendelkezik, tehát viszonylag kalkulálható.

Sokkal nehezebb dolga van és lesz azonban a nagyobbik kormánypártnak a kisebbikkel, az SZDSZ-szel. Itt most forrong a világ. Az elmúlt három hónapot nem lehet e nélkül az optika nélkül értelmezni. Az SZDSZ-t a Medgyessy-ügy teljes mértékben identitásválságba taszította, ami két meghatározó alakjának távozásában is megmutatkozott. Mindezt lehet persze múló epizódnak mondani, de szerintem korántsem az. Miközben tehát a szakpolitika szintjén triumfált az MSZP vezette kormány, megint szembe kell néznie egy meglehetősen zilált koalíciós társsal.

A koalíciós partner zilálódása persze nem volt benne a kormányprogramban.