Január elsején megkezdődött a millenniumi év. A Szent Korona sikerével kezdődött. Amint elhelyezkedett a huszonnyolcmillió forintos vitrinjében, annyi látogatója akadt, hogy már éjfél is elmúlt, mire magára maradhatott a 15 millió forintos biztonságtechnikai berendezéseivel és a húszmillió forintért kialakított körletben elhelyezett őreivel.

A Parlament idegenforgalmi értéke egy koronával megnőtt, a Nemzeti Múzeumé meg egy koronával lecsökkent. A Parlamentben évente néhány százezren látnak a magyar történelemből egy vitrint, a Nemzeti Múzeumban pedig 40 százalékkal kevesebb látogató lát a magyar történelemből sok vitrint.

Akárcsak az idén, négy évvel ezelőtt is Solymosi Frigyessel nyitotta az évet a Népszabadság véleményrovata. A cikk címe ez volt "A kutatói átlagbér a kocsirendezők bére!". Nem is tetszett ez a kocsirendezőknek, akik éppen heves bérharcot vívtak a MÁV vezetőivel, és nemsokára sztrájkba is léptek. A szerző azonban nem miattuk aggódott. Hanem azért, mert a 2000. év költségvetését úgy szavazták meg, "hogy minden, a tudomány helyzetének megjavítása érdekében tett erőfeszítésünk teljesen sikertelen maradt. Ezt a csatát elvesztettük, méghozzá úgy, hogy közben nem volt ellenség. Hacsak a tájékozatlanságot, a nemtörődömséget, a figyelmetlenséget nem tekintem annak." A professzor úr nehezményezte, hogy miközben a kutatókat és a tudományt a képviselők a gazdasági nehézségekre hivatkozva éhkoppon tartják, a saját fizetésük emelését megszavazták. Nem véletlen, hogy a politikusoknál minden takarékossági akció a fűnyíró elv elvetésével kezdődik. Nem is lenne szép, ha a politikát és a tudományt egyformára nyírnák.

Az Orbán-kormány első másfél évéről szóló összesítésből (Sereg András: Hiányzó koalíciós pártelnökök, Népszabadság, 2000. január 14.) kiderült, hogy a kormányülések majd fele kanmuri volt. Torgyán József a 61 kormányülés közül 28-ról hiányzott, de feltűnően, Dávid Ibolya, az egyetlen miniszter aszszony 29-ről maradt távol, de feltűnés nélkül. Miközben az elsőt Szabadi Béla géniusz helyettesítette feltűnően, a másikat Hende Csaba feltűnés nélkül. A feltűnő utóbb vád alá került, a fel nem tűnő pedig Orbán Viktor alá.

Átszervezték a kormányt, Hámori József helyett Rockenbauer Zoltán lett a kulturális örökség minisztere, Chikán Attila helyett pedig Matolcsy György a gazdasági miniszter. A kormányülések napirendjét is meghatározó főkabinetből kihagyták a fönt említett notórius hiányzókat: a kisebb kormánypártok elnökeit, akik ezentúl már pártelnöki minőségükben sem lehettek Orbán partnerei, miután a kormányfő leadta a pártelnökséget Kövérnek. Kövér már sokszor kifejtette, hogy az MDF legjobban tenné, ha nem is létezne.

Hende Csabát csak évekkel később szerette el az MDF-től a Fidesz, Demeter Ervin és Manninger Jenő államtitkárokat viszont éppen most. Ők január elsejével léptek ki az MDF-ből. Azt mondták, nem tetszik nekik, hogy Dávid Ibolya a kisebb "jobboldali" pártok irányába tapogatódzik ahelyett, hogy szorosabban simulna a Fideszhez. Ki tudja, kire maradt volna a főállású pártelnöknek készülő titkosszolgálati miniszter fideszes bársonyszéke, ha az államtitkára nem ábrándul ki az MDF-ből?

Ezeket a jó időben és jó helyen kiábránduló államtitkárokat nevezte Csapody Miklós megélhetési politikusoknak, s ezzel megalkotta a kétezres évek magyar történelmének első kulcsfogalmát. (Még az előző év vége felé igazolt át az MDNP-ből a Fideszbe Pálinkás József államtitkár, aki majd a Kövérre következő Fidesz-elnök, Pokorni Zoltán bársonyszékét fogja megörökölni. A másik MDNP-s államtitkár, Pusztai Erzsébet nem igazolt át, őt ki fogják rúgni.)

Dávid Ibolya az MDF februári kongresszusára készült vitairatában még messzebb tapogatózott. Azt írta, az MSZP-vel sem kizárt az együttműködés, ha polgárosodik. A hónap közepén kiderült, milyen egy polgárosodott egyén, akivel együtt lehet működni, és milyen egy nem polgárosodott, akivel nem lehet. A nem polgárosodott egyén, pláne a nem polgári kormányok volt és leendő egészségügyi miniszterének neje sötétben, dugóban, havon-jegen, folyamatos kocsisorban, szűk budai utcán lassabban halad, mint ahogy a mögötte kék lámpával sistergő miniszteri Ford szeretne, és nem húzódik félre ott, ahol nincs is hová. A polgári miniszterre vigyázó polgárosodott rendőr sofőr leszorítja őt az útról, ráfog valamit, ami polgárosodott szemmel mobiltelefonnak, kevésbé polgárosodott szemmel fegyvernek látszik, és erőszakkal elkobozza az alulpolgárosodott autó slusszkulcsát. A polgárosodásban még hátrább maradott jogászok (Szikinger István, Nehéz-Posony István) elemzése szerint a rendőr sofőr legalább három bűncselekményt követett el, s ezek elkövetését a miniszter asszony előzetesen engedélyezte s utólag is helyeselte. Az ügyet polgárosodott személyek vizsgálták ki, tehát a bűncselekmények nem történtek meg.

Az MDF frakcióvezetője, Balsai István a Fidesz elnökcserélő kongresszusa előtt megjelent interjújában nyomatékosan emlékeztetett rá, hogy a Fidesz "1996-1997-es fordulata" az őt "körülvevő más polgári pártok hatására következett be. Elkezdték Orbán Viktorék bemutatását a templomokban. Csapatostul járultak idősebb urak és hölgyek Orbán Viktor elé, akár egy pápalátogatásnál." Balsai szerint a Fidesz "egyébként rokonszenves magabiztossága… fölényeskedéssé vált… rengeteg belpolitikai frontot nyitnak feleslegesen", s például a megfigyelési ügybe "nem kellett volna belevinni a miniszterelnök személyét, akit vélhetőleg félrevezettek." (Taps nélkül, Varró Szilvia interjúja Balsai Istvánnal, Mancs, 2000. január 27.) Vajon kik, ha nem az új pártelnök és az ő "megélhetési" államtitkára?

A fordulat előtti Fidesz főtanácsadója, Bencze György a Népszabadságban kifejtette, hogy ő a fordulatot helyesnek tartotta, csak azt nem, hogy részt vegyen benne. Egyetértett azzal, hogy "a centrumtól messze jobbra terjedő összefogással kell legyőzni az akkori kormányt", csak úgy vélte, hogy ebben ő nem működhet közre, már csak azért sem, mert "a tervezett szövetségbe óhatatlanul bekerültek volna, mint ahogy be is kerültek, antiszemita elemek. Márpedig magára adó zsidó nem árul egy gyékényen ilyenekkel. Elvben helyeseltem, csak éppen személy szerint nem találtam volna benne a helyemet." (Barátsággal váltunk el, Pogonyi Lajos interjúja Bencze Györggyel, Népszabadság, 2000. január 15.) De ugyan mit ad magára az a magára adó zsidó, aki helyesli, hogy olyan antiszemita elemeket vigyenek be a hatalomba, akikkel magára adó zsidó szóba sem áll?

Lezsák Sándor és az ő lakitelki birodalma fölszabadult az adósságok terhe alól. Az állam és az egyház (szétválasztva) szabadította őt föl. A Lakitelek Alapítvány 75 millió forinttal tartozott a Postabanknak, ezt a követelést a szakértők lényegében behajthatatlannak nyilvánították, és az adófizetők fizették meg. Miután összesen 158 milliárdot fizettek, ez a 75 millió szúnyogpisi a tengerben, ahogy a franciák mondják. De volt még a Lakitelek Népfőiskolának is adóssága, 170 millió. Ezt az adósságot 60 millióra értékelték, és a Szeged-csanádi Római Katolikus Egyházmegye vette meg. Hogy mennyiért, az üzleti titok. A Lakitelek Alapítvány ingatlanai egyházi tulajdonba kerültek, szintén nem tudni, mennyiért, de azzal a föltétellel, hogy húsz évig Lezsák alapítványainak kezelésében lesznek. Torkos Matild még azt a lehetőséget is fölvetette, "hogy Lezsák és Gyulay [Endre püspök] együtt spendírozták meg a hatvanmilliót, és aztán mutyiztak az árun". Tudniillik Lezsák maga szerezte a vevőt az alapítványa adósságára. A kiváló és istenfélő tényfeltáró újságírónő a következőképpen foglalja össze a történteket: Lezsák elmondta, hogy miközben a Reorg Apport Rt.-nél senki sem jelentkezett az adósság megvételének szándékával, őt többen is megkeresték, "ám Lezsák számára a »legszimpatikusabb ajánlat« épp a püspökségtől érkezett. Áldassék érte az ő szent elhatározásuk! - tesszük hozzá, bárha nem lennénk olyan istenfélők, mint amilyenek vagyunk, nyilván felmerülne bennünk a gondolat: vajon egyes adósok miért egyenlőbbek másoknál, s hogyan tehette meg Lezsák, hogy a nála jelentkező vevőjelölteket nem irányította a Reorg Apporthoz, mondván: »Kérem, az én alapítványom csak egy fránya adós, akinek az a Postabank hitelezett, aki immár az államnak az adósa, oda tessék menni, ahol a követelést hivatalosa és szabályosan lehet megvenni, nekem ehhez már semmi közöm«." (Torkos Matild: Isten, fizesse meg!, Mancs, 2000. január 27.)

Valamikor a kilencvenes évek elején Gyulay Endre püspökségén dolgozott egy Guliga György nevű ügyes számvevő gondnok. Guliga 1993-ban átvette a pangó békéscsabai plébánia vezetését, és kemény munkával fölvirágoztatta azt. A fölvirágzáshoz és az egyházi intézmények alapításához, működtetéséhez a kemény munka mellé sok pénz is kellett. Guliga fölhalmozott egy csomó hitelt, elköltött több mint ötvenmillió forintot hivatalos dokumentáció nélkül, mígnem a püspöke feljelentette őt csalás miatt és eltávolította a posztjáról. Ekkor Guliga egy védekező iratot szerkesztett, és nyilatkozott is többek között arról, hogy a római katolikus plébániákon bizonyos bevételek és kiadások bármiféle hivatalos elszámolás nélkül az úgynevezett bitangkasszákba és -ból mennek be s ki. Gyulay püspök elismerte ezeknek a számláknak a létezését, de azt állította, hogy az ő egyházmegyéjében ezekből csak jelentéktelen, ezres nagyságrendű tételeket szoktak kifizetni, amit másképp nem lehet, például a fuvaros pálinkáját, vagy a vízvezeték-szerelő munkadíját, ha a szerelő nem hajlandó számlát adni. Guliga viszont milliós nagyságrendű bitangságokról beszélt. Rég nem hallottunk ezekről a bitangkasszákról. Mi lehet manapság velük és rajtuk? És miből fizetik a fuvaros pálinkáját meg az adócsaló vízvezeték-szerelőt, mondjuk, egy önkormányzati iskolában?

Az ifjúság nem nagyon, de a Mancs Szüret rovata érzékelte, hogy az Ifjúsági és Sportminisztérium fölvette a harcot a kábítószer ördögi kísértésével, Isten nevében. Erósz isten nevében: "Ha túl feszült vagy, szeretnél ellazulni, drog helyett végy egy forró aromafürdőt, kortyolj gyógyteát a kádban, és hallgasd kedvenc zenédet. Relaxálj, és gondolj valami nagyon jóra. Ha az adrenalinszintedet szeretnéd növelni, sportolj. Ha van társaságod, még izgalmasabb. Vagy amit ennél is jobban ajánlhatunk: a szex. Természetesen a megfelelő emberrel a megfelelő helyen." (Az Ifjúsági és Sportminisztérium Újjászületni sohasem késő című kiadványából idézi a Mancs, 2000. január 27.) Ha más nem is, Deutsch miniszter bizonyára alaposan átolvasta a kiadványt, és annak megfelelően cselekedett a megfelelő helyen a megfelelő emberrel.

A marhák potyára tejeltek, mert a Mizo-Baranyatej Rt. nem fizetett. A Fidesz közeli tulajdonosok többségi tulajdonában lévő cég hárommilliárd forinttal tartozott az elkeseredett termelőknek, akik föllocsolták tejjel Pécs belvárosát, s transzparenseken tájékoztatták nyilvánosságot arról, hogy "a levágott tehén nem ad tejet".

Kalocsán - a néhány tökéletlenül informált helyi polgár szerint: leprás - katonák ellen tüntettek a kiképzőközpont előtt, és azt követelték, hogy senkit ne engedjenek ki a táborból. A lepra igazából genynyes agyhártyagyulladás volt. December 10-én történt az első megbetegedés a kalocsai laktanyában, de csak 25-én jelentették be. Talán az adventre való tekintettel. Január közepéig 37 agyhártyagyulladás-gyanús esetet regisztráltak országszerte. A betegek közül négyen meghaltak, többen maradandó egészségkárosodást szenvedtek. Több civil beteg bizonyíthatóan a kalocsai laktanyában szolgáló sorkatona környezetében tartózkodott. A kiképzőközpontban elhelyezett század harmada megbetegedett, de a többség csak felső légúti betegségekben szenvedett. Polt Péter, az állampolgári jogok biztosának helyettese ellátogatott Kalocsára, jelentést írt az ottani állapotokról, megállapította, hogy azok olyan borzalmasak, hogy az már sérti a katonáknak az egészséges környezethez való alkotmányos jogát, és ezek a borzalmas körülmények is hozzájárultak a fertőző betegségek elterjedéséhez. Szabó János honvédelmi miniszter sajtótájékoztatón reagált a jelentésre: szerinte Polt nem is járt Kalocsán, nem is folyt tisztességes vizsgálat, a körülmények egyáltalán nem olyan szörnyűek, és semmi közük a megbetegedésekhez. Orbán Viktor ellátogatott Kalocsára, és látogatásának végén eldöntötte a vitát: szó sincs lehetetlen, pláne alkotmányellenes állapotokról, a média félretájékoztatta a közvéleményt, amihez néhány "kényeskedő kiskatona" nyilatkozata is hozzájárult. Ezzel a Polt el volt intézve, a kiskatonák meg éltek tovább, mint hal a vízben.

Január végén az ország Tiszájában éltek még a halak, de már közeledett a cián az országhatár felé.

Az ország határain kívül is volt élet és halál.

Venezuelát iszonyatos sártenger öntötte el, nyomorúságos viskók tízezrei tűntek el a helyenként 8-10 méteres sárfolyamban lakóikkal együtt, 40-50 ezer ember halt meg.

Jelcin újévi üdvözletével megnyitotta a Putyin-korszakot, és nyugdíjba ment.

Helmut Kohlnak már nem volt hová mennie, mikor elérte őt a CDU pártfinanszírozási botránya, mert már úgyis nyugdíjban volt.

Belgrádban elhunyt Arkan, a tömeggyilkos rablóvezér, aki miután különítményeseivel végigkaszabolta Horvátországot és Boszniát, Milosevics listájáról bekerült a parlamentbe, jól befektette öszszefosztogatott vagyonát azokba a termékekbe, amelyekre Milosevicstől kizárólagos importjogot kapott, vett magának Belgrád közepén szép nagy palotát, cukrászdát nyitott, s már éppen belesüppedt volna a tisztes polgári életbe, amikor egy bérgyilkos minden átmenet nélkül lelőtte.

Olaszországban kitört a pizzafrász. A politikusok és a sajtó mozgósította a közvéleményt az EU-bürokratáktól fenyegetett italikum védelmére. Brüsszel meg akarta tiltani, hogy úgy sütögessék a taljánok a napi hétmillió pizzájukat, ahogy kell: bükkfatüzelésű agyagkemencében 450 fokon. Az Európai Bizottság szakértői szerint ugyanis a pizzát csakis gáz- vagy villanytüzelésű kemencében helyes sütni 300-350 fokon, mert úgy egészséges és higiénikus. Csak nem úgy jó! - mondták az olaszok, hanem pont úgy, ahogy egészségtelen! És nekik volt igazuk.