1998. november elsején kellemes napra virradt Budapest népe. Nem kellett dolgozni, mert vasárnap volt. Nem kellett újságot olvasni, mert vasárnap volt. És nem kellett tovább izgulni a város jövőjéért, mert jóváhagyták az MSZP és az SZDSZ fővárosi koalíciós megállapodását. Demszky összes régi helyettesét újraválasztották, Atkári János és Vajda Pál barátsága megbonthatatlannak bizonyult.

A főváros és az állam szerződései azonban nem bizonyultak ennyire megbonthatatlannak, ezért Demszky Gábor izgatottan kereste a miniszterelnök társaságát. De nem találta. Írt neki két levelet, aztán a nyilvánosságnak is elárulta, hogy találkozót kért tőle, de nem kapott. Demszky fájlalta, hogy a fővárost és az érintett kerületeket a kormány eddig nem tájékoztatta arról, hogy az Erzsébet tér hasznosításáról szóló szerződést föl akarja bontani, és ott szándékozik felépíttetni a Nemzetit, ahol az érintett önkormányzat hozzájárulása nélkül nem építheti. Orbán megszánta a főpolgármestert, és egy rövid levélben értesítette őt, hogy a Nemzetit a Városligetben építik fel és punktum. A részleteket megtárgyalhatja Hámori miniszterrel. Ekkor konstatálta a fővárosi ellenzék, hogy a főpolgármester abszolúte kompromisszumképtelen, és ezt azóta is folyamatosan tapasztalja. A Népszava előrelátó újságírója már ekkor megkérdezte Demszkyt, nem akad-e véletlenül olyan állami tulajdonban lévő telek a városban, ahol a kormány a főváros beleegyezése nélkül is építgethet. Demszky szerint nem akad. Azóta már tudjuk, hogy akad. Ha mindegy, hol van a Nemzeti, akkor ott éppen lehet.

Bálint András visszaemlékezett arra a szép estére, amikor Várhegyi államtitkár még őt is megcukrászdáztatta a többi színidirektorral együtt: "A Művész cukrászdában összegyűjtötte Várhegyi Attila a színházigazgatókat. A Nemzeti is szóba került. Az egyik direktor azt mondta: vegyék tudomásul, az a miniszterelnök döntése lesz, ő adja majd át ezt a színházat. Olyan teátrumot épít és ott, ahol és amilyet akar. Senki nem mondta: kérem szépen, a miniszterelnök úr nem a saját pénzéből építkezik. A demokráciának alapfeltétele, hogy aki döntést hoz, az egyeztet a képviselettel, illetve a szakmai szervezetekkel. Ez nem egyszemélyi döntés. Ám senki nem mondott ilyet. - Ön sem. - Akkor még én voltam a kinevezett igazgató." (Népszabadság, 1998. november 11.) Na, ja.

Régóta mondogatták már extramagyar körökben, hogy akinek helyén van az identitása, az tudja, hogy Makovecz a nemzet építésze, és a Nemzeti csak akkor lehet a nemzet Nemzetije, ha ő építi. Makovecz erről mást gondolt: "megkeresett telefonon az egyik bulvárlap újságírója, és azt kérte, nyilatkozzak az új Nemzeti Színházról. Nézze, mondtam, gondolom, azért hívott fel, mert feltételezi, hogy nekem nem tetszik a Nemzeti Színház Bán Ferenc által készített terve, nem tetszik az Erzsébet téri helyszín, mindenáron negatív véleményt akar tőlem kicsikarni... Azt mondtam, tőlem ilyet sohasem fog hallani... Bán rendkívüli tehetség, kiváló építész, Isten csodája Nyíregyházán. Nagyon örültem, hogy éppen ő nyerte meg a pályázatot. Meggyőződésem, hogy jelen esetben is neki kell megterveznie a Nemzeti Színházat." (Népszava, 1998. november 21.) Aztán ez is másképp alakult, és az elkészült épület most azt kérdezi tőlünk, hogyha Bán Ferenc az Isten csodája, akkor Siklós Mária az Isten micsodája?

Szerte az országban tiltakoztak az önkormányzatok és szövetségeik, kormánypártiak és ellenzékiek együtt a költségvetés ellen. Leginkább azt fájlalták, hogy a személyi jövedelemadó helyben maradó részét lecsökkentették 20 százalékról 15-re. (Azt, amit most emelnek föl ötről tízre...) A fővárosi képviselők azt sem értették, miért nincs benne a költségvetésben a 4-es metró. Hamarosan megértették. A kormány november 5-én úgy döntött, hogy nem vesz részt a 4-es metró építésében, mert drágállja. Tirts Tamás, a Fidesz fővárosi frakcióvezetője éppen a kormányülés előtt tartott sajtótájékoztatóján úgy vélekedett, hogy módosító javaslattal még bekerülhet a költségvetésbe a metróra való pénz, és ő szívesen közvetítene az önkormányzat és a kormány között, mert fájlalná, ha elhúzódna a metróépítés. Nem sokáig fájlalta, mert három héttel később (Népszava, 1998. november 26.) már azt nyilatkozta, hogy a jelenleg előkészített formában nem kell a metró, másmilyen kellene, olcsóbb, takarékosabb. Mindenesetre olyan, aminek az előkészítését elölről kell kezdeni.

Demszky azzal az ajánlattal álcázta kompromiszszumképtelenségét, hogy a főváros két évre megelőlegezi a metróépítés költségeit, ha a kormány vállalja, hogy ezzel a csúszással részt vesz a beruházásban. Demszky ezúttal Járai Zsigmond pénzügyminiszterig jutott el, akitől megtudta, hogy a kormány megegyezési készsége megingathatatlan, metróról viszont szó sem lehet, mert az "a gazdag városok luxusa".

Kétségtelen, hogy a magukat polgárinak vélő erők már az önkormányzati választások előtt is kifejezték kétségeiket a metróépítés ütemezésével kapcsolatban a Fidesz emblémájával és Latorcai János aláírásával megjelent Otthon Budapesten című brosúrában, de a kételyeik akkor még az ellenkező irányba mutattak: "1995 végén a polgári erők és néhány kerületi polgármester erőteljes fellépése eredményeként felgyorsult a metrófejlesztés előkészítése. A pénzügyi kereteket ugyan részben sikerült megteremteni, de műszaki és városfejlesztési szempontból ma is előkészítetlen a beruházás. Szándékunkban áll mielőbb megkezdeni a nyomvonal kiépítését." Ha az Országgyűlés honlapjának keresőjét megkérdezzük, hányszor fordul elő a metró szó Latorcai felszólalásaiban a metróval kapcsolatos kormánydöntés és a költségvetés elfogadása között, akkor a buta kereső azt mondja, hogy egyszer. Nézzük azt az egyet parlamenti jegyzőkönyvből: "Az pedig, hogy egy fővárosi választási programban mi az, ami vállalható, és mi az, amihez a későbbiekben a kormány forrásokat tud biztosítani, úgy gondolom, egy későbbi időpont vitáját képezheti. Jelezni szeretném azonban, hogy mindazok, amiket én ott ígértem, azt hiszem, meghatározóan teljesíthetők, mert az a közlekedési szövetség, amely mellett 1992 óta folyamatosan török lándzsát (Bauer Tamás: Metró!), mind a mai napig nem talált befogadásra a főváros régi és jelenlegi vezetésénél..." Tehát nem Latorcai képviselő használta ezt a földalatti mozgolódásokra utaló csúnya idegen szót, hanem csak Bauer képviselő mérgezte vele az Országgyűlés légkörét.

Vidéken az emberek kitörő örömmel fogadták a metróépítés leállítását - tájékoztatta a Fidesz választmányát november 28-án Orbán Viktor.

A kormányfő szeretett volna még néhány ilyen kitörési lehetőséget adni a vidék népének, ezért Budapest nem kapott pénzt se füstmosóra, se levéltárra, se kórházfelújításokra (pedig abban két szent is érdekelt volt, a László meg a János), és egyáltalán egy vasat sem a címzett és céltámogatásokból.

Ez volt a Budapest mínusz csomag.

A kormány ez idő tájt a Budapest mínusz csomagtól függetlenül is a konstruktív negativizmus szellemében tevékenykedett. Egymás után mondta ki az építő jellegű nemeket.

Dávid Ibolya november 10-én mondott nemet: nem ellenjegyezte Göncz Árpád államfő kegyelmi határozatát Kunos Péter bankár ügyében. Azt mondta, a kegyelem a bírói ítélet negligálását jelentené. Ezen sok jogász elcsodálkozott, hiszen a kegyelem éppen arra való, hogy a kegyelmezésre jogosult méltóság a bírói ítélet megkérdőjelezése nélkül, saját belátása alapján vehessen figyelembe különböző tényezőket, és a magyar törvényekben nyoma sincs annak, hogy a törvényhozó bármilyen szempontból korlátozni kívánta volna az államfő ebbéli döntési szabadságát; nem véletlenül javasolta Dávid Ibolya elődje, Balsai István miniszter már 1990-ben, hogy szüntessék meg az igazságügy-miniszter ellenjegyzési jogát, mert annak nincs semmi funkciója. Amíg azonban a jogászok csodálkoztak, Dávid Ibolya népszerűsége az egekbe emelkedett. Atyánszky György kisgazda képviselő még az ellenjegyzés megtagadása előtt felháborítónak minősítette a kegyelmi döntést. Úgy fogalmazott: mindenkinek egyformán vállalnia kell a felelősséget a tetteiért (Népszava, 1998. november 10.). Ezt a felháborodást akkor még nem tudtuk kellően értékelni, mert nem volt tudomásunk arról, hogy Atyánszky már meg is teremtette magának a büntetőjogi felelősségvállalás lehetőségét.

Dávid Ibolya többek között a kormányfő kívánságának tett eleget, amikor az ellenjegyzést megtagadta. A kormányfő viszont nem hallgatott Dávid Ibolyára, amikor nemet mondott a táblabíróságokra, melyek közül háromnak január elsején meg kellett volna nyílnia. Az igazságügy-miniszter tizenegy oldalas feljegyzésben részletezte, milyen következményekkel járna a táblák megnyitásának elhalasztása a bíróságok működőképességére és a magyar alkotmányosságra nézve.

Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, aki akkor értesült a táblák eltörléséről, amikor azt a kormányfő egy nyilvános fórumon többek között a leendő táblabírók előtt bejelentette, alkotmányellenesnek nyilvánította a döntést, és az Alkotmánybírósághoz fordult. Az Alkotmánybíróság néhány év múlva igazat is adott neki.

A táblabíróságokra való pénz a költségvetés augusztusi tervezetében még megvolt, aztán valahogy kicsúszott belőle.

Az \'56-os Intézet és a Politikatörténeti Intézet pénze még november végén is megvolt, és Stumpf István személyesen biztosította Hegedűs B. Andrást (Isten nyugosztalja!), az \'56-os Intézet ügyvezető igazgatóját arról, hogy meg is marad. Azután Orbán Viktor mégiscsak benyújtott egy módosító indítványt Sasvári Szilárd és Mádi László álnéven, hogy vegyék el a két intézet pénzét, és elvették. Az intézetek vezetőit azzal vigasztalták, hogy esetleg elkerülhetik a tudományos éhhalált, ha megfelelő pályázattal a hónuk alatt kézcsókra járulnak Schmidt Máriához.

Nemet mondott a kormány a nyugdíjreformra is. A biztosítók és ügyfeleik százezrei, akik azt hitték, hogy Magyarországon jogbiztonság van, tehát nyugodtan kiszámolhatják az 1997-es törvény alapján, milyen ajánlatokat tesznek és fogadnak el, most megtanulhatták, hogy minden másképp van. És másképp is lesz. Nemcsak a jövő évben jut kevesebb a nyugdíjjárulékukból a magánbiztosítási számlájukra, mely nekik kamatozik és nekik hozza a hozamot, de azután sem számíthatnak semmi jóra, mert a kormány felül akarja vizsgálni az egész nyugdíjreformot.

Pintér Sándor belügyminiszter Kiss Ernő dandártábornoknak, az ORFK bűnügyi főigazgatójának a biológiai szükségleteire mondott nemet. A tábornok rossz helyen (az Országos Rendőr-főkapitányság parkolójában) és rosszkor (november 3-án, szerdán kora este, amikor az őrség még ébren volt) alkudott meg a szükséggel, és ezért közös megegyezéssel nyugdíjba küldték szegényt.

A vidék boldogságához a Budapest mínusz csomag után már csak az hiányzott, hogy a fejlesztéséért felelős miniszterrel rokoni kapcsolatba keveredett légügyi dinasztia beválthassa a hozzá fűzött reményeket. Dr. Torgyán a T. Ház plénumán azt a reményt fűzte a Malév Rt. igazgatótanácsába beküldött menyéhez, Hingyi Beatrixhoz, hogy felderíti, hová tűnt el a nemzet vagyona. A miniszter nászura, Hingyi László, a Honvédelmi Minisztérium frissen alkalmazott tanácsadója, aki az Air Canada magyarországi képviselőjeként alapította meg a dinasztiát, mely kiváló utaskísérőt és jegyeladót adott a magyar légügynek, a Blikk hasábjain kifejtette, hogy minden bizottságban olyanoknak kellene lenniük, akiknek nincs diplomájuk, mert "azok nem voltak kommunisták". Az ő neje és leánya sem volt, nem is engedték őket továbbtanulni a kommunisták. Az elnyomott nejnek a Szerencsejáték Rt. felügyelőbizottságában találtak alkalmat a nemzeti vagyon felkutatására.

Az OTP Travel, ahol Hingyi Beatrix repülőjegy-eladási tehetsége kibontakozott, s ahol Torgyán Attila, a miniszter fia 18 ezer forintos óradíjért jogtanácsosként tevékenykedett, már a nyáron megtalált egy keveset a nemzeti vagyonból: kizárólagos jogot kapott rá, hogy a papa minisztériumának utazásait szervezze.

A kisgazdapárt mindig is szeretett a nemzeti vagyon érdekében delegálni. Az MTI tulajdonosi testületébe a pártelnök fiát küldte alelnöknek, a Duna TV tulajdonosi jogait gyakorló közalapítvány kuratóriumába a pártelnök másod-unokatestvérét, az ÁPV Rt. felügyelőbizottságába pedig a család fogorvosának a nejét.

A Hingyieket azonban nem az FKGP delegálta, hanem az ÁPV Rt. Ezért tehát nem Torgyán Józsefnek, hanem az Orbán Viktor bizalmából az ÁPV Rt. élén álló Gansperger Gyulának kellett vállalnia a felelősséget. Vállalta is. Ő "bizalomerősítő politikai megfontolásnak" minősítette a kinevezést, olyan kompromisszumnak, amely azt szolgálja, "hogy a kormányzatot egységesen a cég megújítása mögé állítsák". Orbán Viktor sem állt az egység útjába. Azt nyilatkozta, hogy nem Hingyi Beatrix igazgatótanácsi kinevezése a gond, hanem az, hogy a Malév több milliárd forintos veszteséget halmozott fel, és több százmilliós értékben osztogatott szét repülőjegyet politikusoknak és üzletfeleknek. A kormányfő értesüléseit nemcsak a kommunisták diplomájával kompromittált és - elvileg legalábbis - elvtársiasan suksükölő Derzsi András, a Malév Rt. frissen lemondott elnöke cáfolta, de a kommunisták által már főiskolás korában lecsukott miniszter, Katona Kálmán is. Szerinte félreérthetett valamit a kormányfő: a Malév-dolgozók kedvezményeit keverhette össze a politikusokéival.

A Malévval ellentétben, a közraktározási közfeladatokat ellátó Concordia Rt.-ben Torgyán minisztériuma volt az úr, tehát nem kellett mások bizalomerősítő szándékára hagyatkoznia, amikor kinevezte oda Korompai Nikolettet vezérigazgatónak, aki maga mellé vette az egyik kisgazda képviselőnő, Torgyánné Cseh Mária unokatestvérét, Schrötter Leót vezérigazgató-helyettesnek. A bizalomerősítésnek azonban itt is volt némi szerepe, tudniillik Korompai Nikolette kinevezése nem fért össze a hatályos törvényekkel. Az ifjú hölgy nem rendelkezett és életkoránál fogva nem is rendelkezhetett annyi gyakorlati idővel, amennyi a kinevezéshez kellett volna, ezért Chikán Attila gazdasági miniszter óvást emelt a kinevezése ellen. Orbán Viktornak a kisgazda miniszter iránti bizalma ebben az esetben úgy nyilvánult meg, hogy elgördítette a törvényesség szikláját Korompai Nikolette ígéretes karrierjének útjából, mely jelenleg már a nyomozati szakaszban tart.

Az eseményeket figyelemmel kísérő publicisták némelyike már ekkor megjósolta, hogy Orbán végső soron Torgyánt szeretné elgördíteni az útból, ezért nincs ellenére, hogy kompromittálja magát. Petri Lukács Ádám szerint (Népszava, november 24.) "az Orbán által kézben tartható, önmagát lejárató vezírre a Fidesznek sem lesz szüksége. Mivel a többségi kormányzás elérhető lesz úgy is, hogy a jobboldali tömbpárttá dagasztandó Fidesz - MPP-be beszivatytyúzza előbb részben, majd egészben a bor-búza-megazisten frakciót... a Fidesz... a kisebb halat annak feje nélkül kívánja lenyelni".

Kávássy Sándor történész, a Környezetvédelmi Minisztérum politikai államtitkára megvilágította az események történelmi hátterét: ősi hagyomány, hogy a nemesi rangot kapott ember egész atyafiságára kiterjednek az előjogok, ezért természetes, hogy a vezető politikusok rokonai is vezető pozíciókat töltenek be állami cégeknél. Ebben a szellemben tevékenykedett a környezetvédelmi miniszter felesége is, aki a minisztériumi dolgozók személyes kartotékaiban turkált. Ahol a nemes miniszter turkálhat, ott a miniszterné kíváncsisága sem maradhat kielégítetlenül.

Az előjogok családi kiterjesztése végül is csak részben sikerült. Hingyi Lászlónét és Beatrixot a hónap végén visszavonták a nemzeti vagyon védelmének frontvonalából. A szociálliberális sajtónak ily módon legalább részben sikerült megvédenie a nemzeti vagyon védtelenségét.

A Fidesz november 28-i választmányi ülésén a budapesti Szent Margit Gimnáziumban a kormányfő nemcsak a magyar vidéken (a metróépítés leállítása következtében) kitört örömről számolt be, hanem hangzavarról és értetlenségről is. Azt mondta, nem baj, ha a kormány intézkedéseit nagy hangzavar és értetlenség kíséri, februárban az emberek kézhez kapják majd az első felemelt fizetést és nyugdíjat, és akkor azonnal kiderül az igazság. Az igazság kiderülésével kapcsolatban még azt is megemlítette, hogy "nem maradhat el a politikai, a polgári jogi és a büntetőjogi felelősségre vonás amiatt, hogy a kormánynak több mint 230 milliárd forintot kellett fordítania az előző évek elhibázott gazdaságpolitikájának orvoslására".

A februári fizetés mindenesetre nem maradt el. De emlékszik még valaki, hogy mi derült ki belőle?