Azután mégis elkezdett plázába járni. Rájött, hogy nem muszáj ott vásárolni, az is elegendő, ha zsebre dugott kézzel, üres fejjel lófrál a zsúfolt, egyforma folyosókon, és a kabátját anélkül is a mozi ruhatárában hagyhatja, hogy megnézné valamelyik filmet. Miután befejezte a napi írnivalót, késő délutánonként, amikor kezdett benépesülni, egyre gyakrabban kereste föl a bevásárlóközpontot. Egyrészt kikapcsolódásul, másrészt, mert a pláza nincs híján érdekességnek: csillogó boltok, áruval megrakott polcok, na meg a temérdek ember. Csupa olyasmi, amiről egy prózaíró megtudhatja, mik mennek mostanában. Hogy mi a trendi manapság.

Egy nap azonban Sárosdi - kivételesen - venni akart valamit a bevásárlóközpontban. Hosszú idő óta spórolt bőrtáskára, olyanra, amiben kényelmesen, gyűrődés nélkül elférnek a kéziratok. Úgy gondolta, ez a táska lehetne az első, amit a plázából szerzett magának. Praktikus, kellemes tárgy. Nem baj, ha márka nélküli, fő, hogy a célnak megfeleljen és azért szép is legyen.

Az első boltban kétéves garanciát ígértek, s fölhívták a prózaíró figyelmét arra, hogy a csat szuperbiztos, már az önmagában sokat ér. "S mi van, ha a táskát a szuperbiztos csattal együtt kitépik a kezemből?" - gondolta Sárosdi a második bolt felé menet, ahol háromezer forint árengedményt akartak neki adni, föltéve, ha nem megy tovább a nézelődésben, leginkább a konkurenciához nem. Ám a prózaírónak itt sem nyerte meg egyik táska se a tetszését.

Az árengedmény ugrott, Sárosdi egy házzal odébbállt, és a konkurenciánál talált egy egész jó darabot: mutatós volt, tartósnak ígérkezett, kézirat belefért, s az ára is elfogadhatónak tűnt. A prózaíróval azonban ebben az üzletben egyelőre senki nem foglalkozott, az eladók figyelmét két ifjú szőke hölgy kötötte le, akik hoszszú perceket időztek a kirakat előtt, majd egyikük megkocogtatta az üveget, hegyes, vérvörös körmével egy rózsaszín retikülre mutatott, és nyelviskolás angolsággal azt mondta: "Megmutatná ezt, kérem?"

"Moment" - biccentett a férfi eladó a szőke hölgy felé, a mellette álló eladónőtől pedig azt kérdezte: "Kivegyem, vagy tudunk másikat mutatni a cicabogárnak?" Tudtak, bár nem pont olyat: a férfi német és angol szavak keverékével próbálta elmagyarázni, hogy a pult alól előszedett darab drágább a kirakatban láthatónál. Nem jutottak semmire, úgyhogy a férfi kénytelen volt kivenni és megmutatni a kirakatit is. A két ifjú szőke hölgy egymás szavába vágva vitatkozott, az eladó el-elcsípett egy-két szót, sokatmondó mosollyal fordult a kolléganője felé: "Oroszok".

"Mi a különbség?" - hangzott az újabb nyelviskolás kérdés, a férfi válaszul a retikülök anyagát kezdte dörzsölgetni. "Aha" - bólogatott a két szöszi, az eladó rájuk mosolygott: "Örülök, hogy veszitek az adást". Az ifjú hölgyek fölváltva markolászták a retikülöket, egyikük alaposan megvizsgálta a drágábbikon a rózsaszín anyagba nyomott márkajelzést, hegyes körmeivel kicsit meg is kapargatta azt. Az eladó az árut féltve már közbeavatkozni készült, amikor a lányok visszaadták mind a két retikült.

"Nem kell, cicababa?" - kérdezte a férfi, a beszédesebb szőke hölgy pedig olyasmit igyekezett angol szókincséből összeszedni, hogy a táska tetszik, de az árat sokallja érte.

"Neked legalább tetszik - mondta az eladó. - Ennek igazán örülök." Az olcsóbb retikült visszatette a kirakatba, a drágábbikat a kolléganőjének nyújtotta át, előbb azonban mindkettőt gondosan letörölgette a kézfejével. "Én azt mondom - nézett a két ifjú szőke hölgy után -, hogy beletelik ezeknek még pár évtized, amikorra helyrerázódnak. Vagy száz évbe is talán." "Vissza fognak jönni érte - vélte a kolléganője. - Náluk ez a trendi cucc." "Szeretettel várjuk őket" - a férfi eladó akkor is kajánul mosolygott, amikor Sárosdihoz fordult: "Miben segíthetek?" A prózaíró agyán ekkor az a dermesztő gondolat futott át: mutatós ez a táska, praktikus is, ám ki tudja, miképp áll a trendiség terén.