Nem is csoda, ha gyanakvóbb elmék az "egy ország keresi a kémeket" játék mögött egy császári udvartartás (párt, netán polgári árnyék) PR-mestereit keresik ("ki szivárogtat mit, hogyan és miért?" aljátszma), és hogy izzanak az internetes fórumok a jólértesültek félig-sem-információitól és a türelmetlenek "mondjátok-meg-már-légyszi-ki-volt-az" kérdéseitől (nyilván ők azok, akik egy krimit se bírnak végigolvasni, mindjárt a tett leírása után a mű végére lapoznak, átugorva a hosszadalmas és küzdelmes nyomozást).

Az össznépi cirkuszból kiváló és általában mértéktartó sajtótermékek sem bírnak kimaradni: olyan PR-fogások élénkítik a játékot, mint a Heti Világgazdaság augusztus 3-i száma, amelynek "információira" való hivatkozással a napisajtó már a hetilap megjelenése előtt számokkal és fedőnevekkel dobálózott. Ehhez képest a HVG cikke ingerszegény, de a cirkusz posztereként azért megjárja: tizenhat fekete öltönyös embert és egy fehér kosztümös hölgyet láthatunk rajta, kiemelt keretben, a képaláírásként is szolgáló főcím: "D-008, Bihari, Magasdi". Tessék találgatni, melyik melyik?

Hogy a kormányzás - és a politikai élet minden nyilvános szöglete és felszíne - a nép szórakoztatását (is) szolgálja, éppenséggel nem volna baj. Ha nagyon komolyak, puristák és államférfi- (államasszony-)hívők vagyunk, mondhatjuk, hogy ez afféle sajnálatos velejárója a politikának és a demokratikus kornak, amely mindenből médiát, sztárt és sztorit csinál. Máskülönben pedig bátran és jó lelkiismerettel szórakozhatunk: aki manapság politikusnak megy, az tudván tudja, hogy az éppen aktuális Britney Spearsszel fog versenyezni magazinok címlapján. Ez a felismerés amúgy az ügynökügyi szórakoztatási kampány előtt megszületett már - legalábbis a volt kormány oldalán, ahol a szolid populizmus nevében hamar megkezdődött a gyermekkori és családi fényképek és események, valamint kedvenc versek és festmények kiszivárogtatása a megfelelő közönségnek. A jelenlegi kormányoldal kevés fotogén figurája közül Medgyessy Péter a minap egy kistehenes pólóval igyekezett enyhíteni az emberi oldal iránti kielégíthetetlen keresletet (nekem egyébként tetszett), s látható, hogy e téren, ha kissé elkésve is, megkezdődött a baloldal régen aktuális felzárkózása a néphez.

A baj ott volna, hogy nyári szórakoztatásunkba oda nem illő színek keveredtek, mondhatni, az egész fő vonulat nem igazán illik oda, ahová került: a folytatásos krimi kategóriájába. Nem mintha nem így lenne a legkellemesebb befogadni - állampolgárként és a szórakoztatás alanyaként - a vádak és viszonvádak áradását, és nem mintha nem töltene el engem is örömmel a hedonista magyarság azon csodás képessége, hogy még a legocsmányabb lejáratási kampányokon is jól tud szórakozni. Abban látom a bajt, hogy miközben a lejáratási igyekezet (bárhonnan bárhová tart is, bárki is a célpont) elveszti politikai élét, és olyan angol börleszkre kezd hasonlítani, amelyben egyáltalán semmilyen szekrényt, levelet vagy fiókot (tegyük hozzá: újságot) nem lehet kinyitni panaszos csontvázak és kísértetek kiszabadulásának veszélye nélkül, mulattunkban, szinte oda sem figyelve egy félrevezető megoldás mellett tesszük le a voksunkat.

Röviden: nem hiszem, hogy ez az egész nagyon vicces. A cirkusz most eltakarja azt a két kérdést, amelynek megválaszolására véleményem szerint szükség volna, még ha nem remélhetjük is, hogy egyszerű és gyors válasz születik, akár a politikusok PR-csapatában, akár a közvéleményben. A két kérdés nem azonos azzal a harmadik kérdéssel, amelynek megválaszolását én a magam részéről, sokakkal ellentétben, nem tartom most szükségesnek vagy aktuálisnak, mint ezt igyekeztem már kifejteni korábban: hogy tudniillik "ki a bűnös?". Ha valakit mégis ez a kérdés foglalkoztat, az Kenedi Jánosnak az Élet és Irodalomban közölt, Mécs Imréhez intézett leveléből megértheti, hogy a jelenlegi bizottságozás miért nem alkalmas erre: mert a hozzáférhető iratok és irattárak még a lehető legminimálisabb értelemben sem adnak választ rá, tudniillik még azt sem tudhatja meg belőlük a tisztelt vizsgálódó bizottság (ha netán és esetleg meg akarná tudni), hogy valójában ki volt és ki nem volt együttműködő tagja az állambiztonsági gépezetnek az elmúlt rendszerben. Amihez csak annyit tennék hozzá, hogy az ilyen jellegű tény megállapítása és a történelmi felelősség, netán erkölcsi bűnösség felmérése között véleményem szerint még mindig hatalmas, áthidalatlan szakadék tátong. Nem beszélve arról, hogy ha képesek lennénk tényt és felelősséget (esetleg bűnösséget) párosítani, akkor sem nyilvánvaló, hogy milyen jogi vagy egyéb szankció illene egyes tényekhez és felelősségekhez.

Nem vicces, hogy politikai lejáratási kampányok következtében sodródtunk bele egy olyan súlyos problémába, a tág értelemben vett történelmi és politikai igazságtétel problémájába, amelynek véleményem szerint (teszem hozzá ismét) nem létezik kielégítő megoldása. Azokban az országokban, amelyek megtapasztalták az "átmenetet" egy diktatórikus rendszerből egy demokratikus rendszerbe, kísérleteztek politikai és jogi szankciókat tartalmazó megoldásokkal. A politológiai "tranzitológiai" irodalom számon tart jó néhány dél-amerikai próbálkozást a cseh lusztrációs törvény szigorú változata, a volt NDK-vezetők és határőrök pere, a magyar sortűzperek mellett. A jogi eljárások és szankciókísérletek eredménye annak, amit természetes igazságérzetnek szokás nevezni (ha van ilyen), nem felelt meg: nem született sem katarzis, sem megkönnyebbülés, sem tiszta lap az érintett országok többsége számára. Születtek ítéletek, amelyeket túl enyhének találtak vagy a kishalakat sújtónak, születtek félmegoldások a politikai életből való kirekesztés érdekében, amelyek az érintettek gyors visszaszivárgásával végződtek, és az igazságosság áradásának vagy csepegtetésének nyomán leginkább újabb boszszúvágyak, sérelmek, csalódások, ellenségek és bűnösök jöttek létre. A legsikeresebb "átmenetet" Spanyolországban tartják számon. Megkérdeztem a minap a legnagyobb madridi magánegyetem kiváló politológusát, Eduardo Nollát, mi volt a titkuk. Azt mondta: a titok nyitja a felejtés és az idő. Azt mondta, csontokat akkor lehet bolygatni (manapság sok újratemetés zajlik Spanyolországban), ha már az áldozat és a bűn emléke a fontos, nem a bűnös és a bosszúállás.

A két kérdés tehát, amelynek megválaszolását a folytatásos kémsztori viccesen spongya alá helyezi, a következő. Először: mi a fontos, a bosszúállás (feltehetőleg a társadalmi béke árán) vagy az emlékezés, a múlt (az összes múlt) lehető legteljesebb megismerése és lassú megemésztése közös múltként? Másodszor: a magyar pluralizmus pártjai képesek-e más módon megkülönböztetni magukat egymástól, mint "múltpolitikai" állásfoglalásaik révén?

Nem véletlenül adtam sorszámot a két kérdésemnek. Az elmúlt hónapok fejleményei arra vallanak, hogy a sorrend megfordult, s hogy a múltpolitika a politikai pártok azon kényszerének engedelmeskedik, hogy határozottan megkülönböztessék egymástól magukat választóik számára (és hogy választóiknak az elkerülhetetlenül torz és leegyszerűsítő múltképeken keresztül elkerülhetetlenül torz és leegyszerűsítő identitásokat vagy inkább élethazugságokat kínáljanak). Medgyessy mint ellenálló, a Kádár-rendszer mint a magyar sport aranykora. A Fidesz mint a keresztény középosztály súlyos sérelmeinek orvoslója, a "jobb emberek" hagyományának letéteményese. A pártok részéről ez a törekvés érthető, és választóbázis-bővítésként nem is oktalanság. Csak egy kis hiba van: ha csak így képesek definiálni önmagukat és politikai csomagjaikat demokratikusan választható pártjaink, akkor újra és újra, talán évtizedeken és nemzedékeken át kénytelenek leszünk az egyáltalán nem szeretetre méltó múltak súlyosan eltorzított képei között választani.