Már csak azért is szükséges valamiféle értékelés a múlt csütörtöki "eseményekről", mert ismét tapasztalom jeleit a szokásos "munkamegosztásnak". Kormánypárti, kormányhoz közel álló vélemények szerint Medgyessy Péter most aztán tényleg tisztázta múltja homályos pontjait, kimerítő és szabatos, sőt - mint egy publicisztikában olvasom - átélhető történetet mondott el. Egyszóval a dolog lassan tényleg ad acta tehető. Ellenzéki, ellenzék közeli megszólalók szerint ezzel szemben a bizottsági meghallgatás újabb szégyen, a miniszterelnök továbbra sem adott egyértelmű és tisztázó válaszokat, a botrány tehát nemhogy megoldódott volna, hanem - Medgyessy Péter "módszeres ködösítésével" - még csak tovább növekedett.

A magyar demokratikus közéletnek és közbeszédnek - meggyőződésem szerint - kárára van ez a "munkamegosztás", legfőképpen azért, mert - bár egyáltalán nem vitatom: markáns politikai álláspontokra szükség van - elszegényíti fontos témák és ügyek megvitatását. Kétségtelen ugyanis, hogy a (párt)politikai álláspontoknak megvannak a maguk jól felfogott, kiismerhető határai. Nehezen képzelhető el, hogy a Medgyessy-ügy vizsgálatát igazából kirobbantó ellenzék megértést tanúsítson a miniszterelnök "magyarázkodásaival" szemben, mint ahogy az is, hogy kormánypártiak a bizottság előtt valóban kemény kérdéseket tegyenek fel a miniszterelnöknek. A bizottsági meghallgatásról készített és az interneten bárki számára hozzáférhető 46 oldalas jegyzőkönyvből meggyőződhetünk arról, hogy ez a meghallgatás egyik oldalnak sem válik dicsőségére: sem a mindenáron Medgyessy "bűnösségére" bizonyítékokat hajszoló ellenzékieknek, sem a teljesen szervilis kormánypárti kérdezőknek. Ennek ellenére roppant tanulságos olvasmány ez a jegyzőkönyv, s pontosan azért kell foglalkoznunk vele, hogy a dolog ne merüljön a szokásos pártdagonyázások sűrűjébe.

Medgyessy Péter miniszterelnök bizottsági meghallgatása ugyanis egyedi s mint ilyen: rendkívül fontos esemény. Három aspektusból is méltó arra, hogy elemezzük. Egyrészt az ellenzék stratégiája, módszerei, kérdezési technikája és koncepciója szempontjából. Másrészt a kormánypártiak által követett stratégia, illetve a miniszterelnök számára "előírt" szerep szempontjából. Végül pedig - hogy úgy mondjam - szabadon. A dolgozat záró részében igyekszem valamifajta áttekintést adni az úgynevezett "Medgyessy-évekről" (1978-1982). Ez utóbbi nélkül ugyanis az egész disputa tartalmatlan, prekoncepcióktól és előítéletektől terhelt. Márpedig - mint ahogy egyre több helyütt olvasom - el kellene kezdeni a Kádár-rendszer szakszerű feldolgozását.

A kémelhárítói múltat vizsgáló bizottság négy ellenzéki (három fideszes, egy MDF-es) tagja a megismert jegyzőkönyv tanúsága szerint alapvetően a miniszterelnök személyére kívánt koncentrálni. Az ülés után sok vád érte az ellenzéket, hogy ti. nem volt koncepciója és nem voltak érdemi kérdései, ami részben valóban igaz. Látni fogjuk majd, hogy az ellenzéknek egy gyenge pontja volt, de az aztán nagyon gyenge pont: nem ismeri a szóban forgó történelmi helyzetet. Ettől függetlenül azonban - bár ettől azért nehéz elvonatkoztatni - a koncepció világosan megmutatkozott: a miniszterelnököt kizárólag a kémelhárítási tevékenység felől kell faggatni, ami persze mandátuma is a bizottságnak. Nem véletlen, hogy az első kérdés a bizottsági meghallgatáson mindjárt úgy szólt: "ki vagy kik szervezték be annak idején, milyen körülmények között, mikor történt ez pontosan, és ez egy folyamat volt, vagy pedig egy egyszeri felkérés vagy megkérés?".

De a továbbiakban is megmaradt ez a logika vagy koncepció. Megítélésem szerint az első kérdésre adott kormányfői válasz sok mindent eldöntött, s ha feltételezzük, hogy egy pártnak minden helyzetben több forgatókönyve van, akkor nekem úgy tűnik: Medgyessy válasza azt a "vonalat" erősítette, hogy a titokzatos beszervezéssel, a kémelhárítás mibenlétével kell a továbbiakban is foglalkozni. A Fidesznek - ebből a szempontból - igaza volt: Medgyessy ugyanis nem adott megnyugtató választ erre az első kérdésre. De - s ez nagyon lényeges - nem a Fidesz szempontjából, hanem egy kívülálló elemző számára sem. Egy beszervezés ugyanis a magam elképzelése szerint is jóval komplexebb és bonyolultabb folyamat, mint ahogyan azt Medgyessy elmondta.

Mindenesetre most csak azt kell leszögeznünk, hogy az első kérdésre adott miniszterelnöki válaszból az ellenzék jelen lévő tagjai azt a következtetést vonhatták le, hogy az a forgatókönyv marad érvényben, amely Medgyessy szerepére, speciális feladatára koncentrál. Ezért a további kérdések is a kormányfő néhai kapcsolatrendszerére, a kémelhárítói munka mibenlétére, egy vélt - s Medgyessy által létrehozott - kémelhárítói hálózat feltérképezésére irányultak. Tudjuk, hogy a Medgyessy-ügy kipattanása óta az ellenzék a hálózatok kormányaként aposztrofálja a kabinetet. A hálózatok genezisét az ellenzéki kérdezők Medgyessy kémelhárítói kinevezésének idején (1978-ban) is tetten akarták érni.

Az ellenzék koncepciója nyilvánvalóan az volt, hogy bebizonyítsa: Medgyessynek nagy árat kellett fizetnie kinevezéséért. Egyrészt azzal, hogy egy diktatúrában vállalt el kémelhárítói pozíciót. Simicskó István meg is kérdezte a meghallgatás végén: nem érez-e Medgyessy ellentmondást akkori szerepe és mostani miniszterelnöki pozíciója között? A diktatúra - olvashatjuk ki az ellenzéki kérdezők véleményéből - mindenképpen torzítja az egyént, azt a politikust meg különösen, aki - ráadásul önként - szerepet is vállalt benne. Nagy a fizetett ár azért is, mert - mondják az ellenzékiek - nem pusztán a diktatúra része lett Medgyessy, hanem a diktatúra hálózatainak egyik szeme is. Aki tehát nem tudott ura lenni önmagának, sokkal inkább lett kiszolgálója egy talán számára sem átlátható rendszernek.

A hálózat egyébként a meghallgatáson az egyik legproblematikusabb téma, az információk védelme kapcsán merült fel. Medgyessy ugyanis - mint majd látni is fogjuk - főképpen azzal indokolta szt-tiszti beszervezését, hogy 1978-ban egyre inkább felmerültek olyan speciális igények, amelyek - főként az adósságállomány kezelése, illetve az IMF-csatlakozás ügyében - igényelték a megszerzett információk védelmét. Nem beszélt azonban részletesebben arról, mit is ért ezen. Milyen információkról van szó? Kiktől és mit kell megvédeni? Hogyan nézett ez ki mindennapos munkájában? Idevágó válasza nem különösebben tisztázó: "Amennyi a titokvédelemhez tartozott, annyi, ha úgy láttam egy anyagról, hogy ez titkos vagy bizalmas kellene legyen, akkor hivatalomból adódóan is lehetőségem volt azt szigorúan titkosnak minősíteni."

Látható, itt nagyon komoly különbség van: az ellenzék Medgyessyt mint hálózati embert próbálja beállítani, a miniszterelnök ellenben mint autonóm elemzőt, aki semmiféle hálózatot nem működtetett.

A Fidesz utólag azt mondja: a miniszterelnök kibújt minden lényeges kérdés alól, homályban hagyta a legfontosabb dolgokat és valamifajta legendát gyárt saját múltjával kapcsolatban. Az ellenzék - véleményem szerint - egy módon tudta volna elkerülni ezt a számára kétségkívül kellemetlen helyzetet. Mégpedig úgy, ha komoly ismeretekkel vértezi fel magát a bizottsági ülés előtt. Ezek az ismeretek jöhettek volna több forrásból. Egyrészt a zárt bizottsági ülések tapasztalataiból, amelyek dokumentumaira azonban - mint arra az ellenzék képviselője is utalt a meghallgatáson - nem hivatkozhatnak. De jöhettek volna a Kádár-rendszer működésének akár csak vázlatos ismeretéből. Az ellenzék azonban - talán éppen azért, mert rút diktatúrának tartja - nem ismeri a Kádár-rendszert! Nem tudja, hogy azon belül milyen fázisok, korszakhatárok, belső küzdelmek vannak s legfőképpen nincsenek a kezében olyan dokumentumok, amelyek erről a működésről hitelesen tudósítanának. A meghallgatáson elhangzott ellenzéki kérdések arról győztek meg, hogy Medgyessyt ezen az általános kérdezési szinten nem lehetett sarokba szorítani. Az ellenzéknek egy esélye lett volna: ha komoly dokumentumokat (nem titkosakat, hanem kutathatókat) vonultat fel, ha konkrét időpontokról, eseményekről tud és ezekkel szembesíti a miniszterelnököt. Ennek híján a miniszterelnök a bennfentesek eleganciáját állíthatta az ismerethiánnyal szembe. Az ellenzék nem azért maradt alul ezen a meghallgatáson, mert Medgyessy - mint rögvest látjuk - csodálatosan jól szerepelt, hanem azért, mert az ellenzék sehogyan sem szerepelt. Egyetlen kormányfői válaszban sem találták meg a gyenge pontokat, illetve egyetlen olyan dokumentummal sem tudtak előrukkolni, amely megingathatta volna a saját terepén magabiztosan mozgó Medgyessyt.

Kezdjük talán azzal, hogy Medgyessy Péter felkészítői nagyon hasonló tanácsokkal láthatták el, mint az Orbán Viktorral folytatott beszélgetés előtt. Ez tulajdonképpen egy alternatív kommunikációs stratégia, amelyet a Fidesz kommunikációjával szemben fejlesztettek ki. Lényegi elemei a következők. Először is a saját tematizálás. A Medgyessy-Orbán vitában sem engedte az MSZP akkori miniszterelnök-jelöltje, hogy Orbán tematizáljon. Jó érzékkel kihasználta azt a lehetőséget, hogy tudta: a Fidesz-tanácsadók egy nem totális győzelemre játszó, ezáltal "megkötött kezű" Orbánt állítanak ki, akivel szemben komoly esélyek vannak. Medgyessy akkor is az első pillanattól kezdve saját fazont adott a beszélgetésnek (gondoljunk csak arra, amikor Orbán színészi képességeire utalt). S most is így volt. A kormányfő előbeszédében saját értelmezését adta a meghallgatásnak: "örömmel jöttem, hogy tisztázzuk a történelemnek egy szakaszát Magyarországon... a bizottságnak értelmes és jó célja lehet, hogy tanuljunk a múltból, hogy használjuk fel ezt a bizottsági meghallgatást, az egész bizottság munkáját...". Majd kicsit később: "a bizottság feladatköre konkrétan az, hogy a miniszterelnök kémelhárító múltjával kapcsolatban tisztázza a dolgokat. Én magam is úgy vélem, hogy ez így helyes. Egy kérdés van csupán: vajon miért kell ezt tisztázni?"

Fölöttébb kockázatos indítás, hiszen Medgyessy és stábja tudván tudja, hogy a bizottság nem a Kádár-rendszer egy szakaszának általában vett feltárására kapta mandátumát, s még csak nem is a "miértek" tisztázására, hanem az ő szerepének vizsgálatára. Mégis arra irányult az egész MSZP-stratégia, hogy Medgyessyt mint a volt állampárt első múlttisztázóját vonultassák fel. Másfelől ez a stratégia arra is irányult, hogy a Fideszt, az ellenzéket a múlt ügyeiben járatlanként, épp ezért inkompetensként állítsák be.

Ennek az inkompetenciának a bizonyítására élt Medgyessy - a saját tematizálás mellett - a folyamatos kommentálás eszközével. Ez azt jelenti, hogy nem csupán válaszolt a személyére, szt-múltjára vonatkozó kérdésekre, hanem rendre állást is foglalt az ellenzék tájékozottságára, hozzáértésére vonatkozóan. A múltbéli szerepét firtató felvetéseket folyamatosan lábjegyzetelte, majd - jószerével ettől függetlenül - elmondta, hogyan is kell látnunk az akkori helyzetet.

Gondoljuk el egy pillanatra a jelenséget az imázsépítés szempontjából, tehát tartalmi kérdésektől egyelőre függetlenül. Medgyessyt a választási kampányban az első gazdasági kompetenciával rendelkező jelöltként szerepeltették. Imázsa pragmatikus, ideológiamentes imázs volt. Az Orbánnal folytatott vitában azzal vívott ki többletrokonszenvet, mert egy alternatív mindennapi nyelvezeten tematizált és kommentált. Ezt a jelen ügyeire vonatkozó pragmatikus, de a kisember számára is rokonszenves imázst vezették vissza a múltba. Miközben egy bizottsági meghallgatás zajlott, Medgyessy Péter a maga pragmatikus módján elmagyarázta nekünk, milyen is volt az a rendszer, amelyben nagyon sokan már felnőtt fejjel éltünk. S az ellenzék által alkalmazott "visszamenőleges árokásási" szándékkal szemben, ő (árkot) temetni jött, miközben persze - dicsérni is.

Az egész beszédfolyam a rendszertől elválasztott, ezáltal a rendszerbe nem keveredő, nem láncszemként viselkedő egyén dicsérete volt. A meghallgatás végén a miniszterelnök újabb piros pontot írt be magának, amikor azt mondta: "az egyén felelőssége létezik, van, nagyon fontos, és én hajlandó voltam ezzel itt szembenézni. Én nagyon remélem, hogy mindenki, aki egyébként hasonlóan fontos posztot lát el, szembe fog nézni az egyén felelősségével."

Ez tehát az MSZP imázsépítő koncepciójának harmadik eleme. Az egyéni autonóm döntés felmutatása Medgyessy Péter múltbéli döntésében. Nem véletlen, hogy a miniszterelnök beszédének számos pontján fennen hivatkozik erre. 1978-ban tehát nem hagyományos értelemben vett beszervezés történt (ahogyan azt az ellenzék sugalmazza), hanem autonóm választás. Medgyessy először nem is érti, miért lenne szükség egy olyan munkára, mint amit aztán majd végez, gondolkodási időt kér, de aztán - mivel meggyőzik, szigorúan szakmai munkáról van szó, ami a nemzetközi pénzügyek terén "szokásosnak" nevezhető - beadja a derekát. S amikor 1982-ben leköszön, "szakmailag számomra elvesztette érdekességét a dolog".

Nyilvánvaló, az ellenzék számára az egész úgy mesebeszéd, ahogy van. De nagyon sok ember számára mégis rokonszenves. Elvégre még a Kádár-rendszerben sem kellett mindenkinek elvtelen, a rendszerbe integrálódó döntéseket hoznia. A kémelhárítói munka "szakmaiságának" megvillantásával, a felelős döntéseket hozó egyén rokonszenves sziluettjének megrajzolásával Medgyessy stábja igen komoly teljesítményt hajtott végre. Úgy tudott rokonszenvessé tenni egy embert, hogy közben ez az ember egy percre nem hagy kétséget afelől, hogy rossz rendszerben élt. De nem rossz rendszert szolgált!

Az MSZP-imázsstáb éppen erre a finom, ám annál fontosabb különbségtételre helyezte a hangsúlyt: hogyan lehet rossz rendszerben élni, és azt felelős egyéni tevékenységgel reformálni. Tudjuk persze (többek között a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékétől), hogy illúzió volt a rendszer belülről történő átformálása, de Medgyessy Péter - ím - vállalja, hogy ő egészen 1986-87-ig hitt ebben, s csak azután kezdett "valami máson" tevékenykedni. Rengeteg ember tapasztalatával esik ez egybe.

Valójában tehát az egész MSZP-kompozíció gyökere a tapasztalat felkínálása. Azé a tapasztalaté, amelyet az ellenzéki kommunikáció szőröstül-bőröstül el akar vetni, és a diktatúra eszköztárába sorol. Medgyessy pedig erre odavágja: "a tapasztalataim és a múltam feladataim megoldásában segítenek".

Ha persze kemények és kritikusak akarnánk lenni (és legyünk azok), azt mondhatnánk: ez az imázsépítés, ez a mondanivaló világosan jelzi azt is, hogy az MSZP a közeljövőben nem készül generációváltásra. Az, ami sok európai szociáldemokrata és baloldali pártban sikerült, hogy ti. egy fiatalabb generáció kezébe adják a döntési kompetenciát és az "új közép" megszervezését, az MSZP esetében valamiért továbbra is késik.

Ez azonban egy másik, igaz, nagyon is komoly probléma. Ami a Medgyessy-meghallgatást illeti, azzal zárhatjuk le fejtegetésünket, hogy az önálló tematizálásra, az ellenzéki felvetések kommentálására, illetve az egyéni autonómiára és felelősségre épülő szerepfelfogás - érzésem szerint - győzött a kémelhárítás és hálózatépítés mibenlétére, valamint a diktatúra láncszemelméletére épülő ellenzéki szerepértelmezés felett. Ez persze nem azt jelenti, hogy a dolognak vége, sőt. Egészen nyilvánvaló, hogy az ellenzék mögött álló szavazótábor egy része vagy talán túlnyomó többsége továbbra is porhintésnek, szemérmetlen magamentésnek, hazudozásnak fogja minősíteni mindazt, amit a miniszterelnök elmondott. S valóban: nagyon sok nyitott kérdés maradt a meghallgatás után is, hiszen Medgyessy Péter feltárás címén inkább imázst épített. Nem tudjuk például, Medgyessy előtt volt-e ilyen pozíció. Nem derült ki, milyen titkokat is kellett s főként hogyan védelmeznie az egykori főhadnagynak. Összemosódtak olyan fogalmak, mint hitelfelvétel, IMF-csatlakozás, gazdasági nyitás a Nyugat felé. Melyik területen volt feladata Medgyessynek? Nem látjuk pontosan, menynyiben volt más elemzőktől, jelentőktől megkülönböztethető a munkája. És még sorolhatnám. A 46 oldalas jegyzőkönyv alapján nem tudunk tehát igazságot tenni, mert - talán - nem is lehet. De hát akkor oda az igazság?

Az igazság nemhogy nincs oda, hanem igazából most kezdhetünk gondolkodni a komolyabb összefüggéseken. Az legyen a politikai osztály feladata, hogy eldöntse, hogyan kell kezelnünk a múlt sorra feltáruló váratlan jelenségeit. Amelyek persze nem egyforma súlyúak. Egy miniszterelnök szt-tiszti múltja nyilván nem olyan horderejű fejlemény, mint ha Kovács akárhány János lett volna beszervezve. A magam részéről inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy az 1989-90-es rendszerváltás egészen egyszerűen nem hagyott időt, hogy ilyen kérdésekkel szembenézzünk. Akkor azt gondoltuk, hogy az átmenet egyszer és mindenkorra - s főként automatikusan - megoldja a régi rendszer kérdését: a demokrácia eltünteti a diktatúrát. Nos, a diktatúra valóban eltűnt, de egyáltalán nem mindegy, hogy az elemzés szintjén hogyan viszonyulunk hozzá.

Az MSZP stábja úgy döntött: kihasználja a "tálcán kínált" lehetőséget. Ha már kiderült Medgyessy múltja, akkor ebből erényt kovácsolnak, s egy, az eddigi olvasatokhoz képest másfajta "létező szocializmust" mutatnak be. Amelyben az szt-tiszt és kémelhárító valójában elemző, amelyben nem megszeppenésből és zsarolással lesz valakiből a szerv része, hanem szabad akaratból, amelyben - ha rossz rendszer is - lehet élni, ha nem akarjuk a "minél rosszabb, annál jobb" állapotot. Nos van-e ennek akár madártávlati köze a valósághoz, vagy ellenkezőleg: csupán a píár, az átretusálás, a legendagyártás terméke?

Ami a kémelhárítás világát illeti - szeretném leszögezni - fogalmam sincs. Nem tudom. Egyben azonban bizonyos vagyok: Magyarország történetében valóban új korszak kezdődött a hetvenes évek második felében. A Medgyessy-sztori csak így nyeri el értelmét.

Ennek az új korszaknak az értelmezéséhez hadd bocsássak előre valamit, ha tetszik, egy módszertani megjegyzést. Medgyessy múltja nem egy szűk belpolitikai konstellációban elemezhető. A meghallgatáson a miniszterelnök próbálta érzékeltetni a külpolitikai kontextust, az ellenzék azonban alig volt erre fogékony. 1978 korszakhatár a nemzetközi kapcsolatokban és a magyar politikában, gazdaságban is! S minden, ami utána következik, egy nemzetközi keretben értelmezhető, megértéséhez nagyon szűkös a "nemzeti" alapállás.

Abban a kényelmes helyzetben vagyok - ami persze nem biztos, hogy elegáns is -, hogy saját korábbi kutatásaimra hivatkozhatok. Diskurzus és diktatúra. A magyar értelmiség vitái Nyugat-Európáról a késő Kádár-rendszerben (Századvég Kiadó, 2001) című könyvem többek között ezzel a korszakkal is foglalkozik. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy Medgyessy elegendő mélységben tárta-e fel múltját (szerintem nem), azon azonban nem, hogy az ő kémelhárítói kinevezése része egy átfogóbb folyamatnak, amely a magyar gazdaság új nemzetközi kapcsolódásához köthető. Csak találomra néhány adalék erről - az akkori időkben sokak szerint korszakváltásnak nevezhető - változásról. A Közgazdasági Szemlében 1977-ben először írta le Berend T. Iván, hogy nem egy külön kapitalista és egy külön szocialista világrendszer van, hanem csak egy világrendszer létezik. Az MSZMP KB 1977. október 2-án határozatot hozott a hosszú távú külgazdasági stratégiáról, illetve annak megújításáról. 1978 tavaszán a Külpolitika című folyóiratban Palánkai Tibor a nemzetállami logika relativizálódásáról és a nemzetek feletti együttműködési formák, integrációk fontosságáról értekezett. 1979-ben az MSZMP agitációs és propagandabizottsága számos határozatot fogadott el a külföldre irányuló propaganda módszereinek és személyi állományának felfrissítésére. Ezek lényege (utánolvasható): új, professzionális garnitúra és a külföld véleményét formáló apparátusok felállítása, illetve a nyugat-európai gazdasági-politikai rendszer árnyaltabb bemutatása. Elég, ha elolvassuk a meghatározó gazdasági, külpolitikai folyóiratokat - könyvemben bőven elemzem őket -, milyen gazdag termése volt a kelet-nyugati együttműködés rendszerében bekövetkező változásoknak, amelyek természetesen nem tették a diktatúrát demokráciává, de a nemzetközi trendekhez közelebb vitték. Ne feledkezzünk el arról, hogy ezek az európai kapcsolatok igen termékeny évei. 1975-ben rendezik meg a helsinki konferenciát s ugyanebben az évben kezdődnek tárgyalások az Európai Gazdasági Közösség és a KGST között. S ekkor még messze nincs hidegháború, Afganisztán, csillagháború és a kelet-nyugati kapcsolatok későbbi mélypontra süllyedésének többi kelléke.

Témánk szempontjából van még valami fontos. A kelet-nyugati kapcsolatok átértékelődése nem pusztán egy ideológiai enyhülés eredménye. A mai olvasónak talán meglepő, de tény: az európai integrációs és globalizációs folyamatok fellendülésének ideje éppen erre az időszakra esik. Nyugat-Európa demokráciái (az olajválság és más tényezők hatására) ekkor határozzák el a nemzetek feletti integrációs formák újjáalakítását.

Mindez Magyarország akkori helyzete szempontjából azért érdekes, mert a szovjet övezet részeként Magyarországnak korlátozott szuverenitása volt. S ezt a korlátozott szuverenitást is alaposan kikezdte például a KGST 1976-os XXX. ülésszaka, amely a szocialista országok egységének növelésére, mondhatnánk, a nyugatihoz hasonló szorosabb integráció megteremtésének programját fogalmazta meg. Az 1968-tól "különutas" Magyarország számára eléggé vészjósló perspektívát jelentett volna, ha a KGST látszategységében kell feloldódnia. Ezért is írják korabeli közgazdász és külpolitikai szakértők (persze olykor virágnyelven), hogy a hetvenes évek második felétől a nemzeti és nemzetközi tényező konfliktusa is megjelent a magyar gazdaságban. Nemzetközin értve a szorosabb KGST-integrációt, nemzetin pedig a KGST-vonalból kitüremkedő "magyar megoldást".

Nos, anélkül, hogy bővebben kifejthetném, azt gondolom, 1978 és 1980 között egy olyan iniciatíva jelent meg a magyar - főként gazdaságpolitikai - vezetésen belül, amely komoly vetélytársa lett a hagyományos balos vonalnak, amely nem volt rigiden Nyugat-ellenes, sőt a Nyugat-Európával való korrekt kapcsolatokat nem ideológiai kérdésnek tekintette. Ha mindehhez hozzávesszük - s ez már közelebb visz Medgyessy Péterhez -, hogy éppen a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank szakértői fogalmazták meg 1978-ban többször is, hogy Magyarország pénzügyi-hitelfelvételi válságban van (s csak az IMF-be és a Világbankba való belépés hozhat megoldást), akkor azt mondhatjuk: Medgyessy valóban egy külső és belső korszakváltás idején kerül titkos pozíciójába. Ennek a váltásnak az a lényege, hogy Magyarországot közelebb vigye a fejlett országokhoz, hogy segítse a Nyugat-Európáról szóló tárgyszerűbb ismeretek közvéleménybeli elterjedését. Távolról sem azt állítom, hogy az egész magyar politikai vezetés ezt akarta volna, azt azonban igen, hogy a vezetésen (és főként a közgazdász és külpolitikai értelmiségen) belül volt egy komoly rész, amely Nyugat-Európa országait már nem az imperializmus megtestesítőinek látta. Értelemszerűen ennek az irányzatnak nem feltétlenül voltak formális pozíciói. Informálisan viszont nagyon is erősen hatott a döntéshozatalra, bár az is tény, hogy erre 1980 és 1985 között, a két világrendszer hidegháborús szembenállása idején kicsi volt az esélye. Mégis, Magyarország 1982-ben - minden ideológiai szembenállás ellenére - belépett az IMF-be és a Világbankba. Medgyessy Péter mindeddig nem tárta fel, mi volt ebben az ő pontos szerepe, az ellenzéki vizsgálóbizottsági tagok pedig nem rendelkeztek elegendő tájékozottsággal ahhoz, hogy új információkat szerezzenek meg tőle.

Végezetül hadd szögezzem le: nekem a meghallgatás alapján halvány fogalmam sincs, mit csinált pontosan a miniszterelnök főhadnagyként, s mint állampolgárt és elemzőt továbbra is élénken érdekel ez a kérdés. Az is tény azonban, hogy az 1978 körüli diktatúra már nem az a totális diktatúra, amelyet sokan egészen 1990-ig szeretnének meghosszabbítani. Bármifajta tárgyszerű elemzés alapfeltétele, ha érzékeljük a korszakhatárokat, ha észrevesszük a nemzetközi folyamatokat és azokkal kölcsönhatásban szemléljük a hazai eseményeket. Van azonban egy olyan érzésem: ez már nem a politikusok kompetenciája. A legtényfeltáróbb parlamenti bizottság is könnyen megtorpanhat vagy éppen indulataiba gabalyodhat, ha neki tetsző vagy nem tetsző dolgokkal találkozik.

Ezért én az elemzőkben hiszek. Talán éppen most jött el az ő idejük, még ha a bizottság mandátuma éppen a napokban jár is le.