A nemzet erkölcsi válságba került. A köztársaság morális gerince megroppant. A társdalom lelkiismeretén egyre növekvő sötét folt terjeng, önbecsülése romokban. Meg ilyenek.

S valóban, ha körültekintünk: az emberek az utcán, a villamoson, a kocsmákban mélább pillantásúak, nehezebben veszik a levegőt, szomorúbban néznek a vizezett sörbe. A nagy nekibúsulásnak, a nemzeti depresszió időleges reneszánszának oka mindenki előtt világos: egy újabb futball-vb, immár a negyedik a magyar csapat nélkül. És bár a mostani világtalálkozó színvonalától nem kell elájulnunk, azt mindenki láthatja, hogy a valódi foci és a magyar verzió közötti különbség rendületlenül növekszik.

Kis szerencse a nagy szerencsétlenségben, hogy azért az általános hanyatlás közepette is van egy magyar labdarúgó, aki immár másodszor jut ki a világbajnokságra, és ott rögtön a döntőig menetel - igaz, nem a pályán, hanem a díszpáholyban reprezentálja a Felcsút FC-t, amely az idén 16 ponttal nyerte a Fejér megyei bajnokságot - nem utolsósorban Orbán doktor küzdeni tudásának köszönhetően.

A volt miniszterelnök a nagy sporteseményre való felkészülés alatt is megörvendeztette közönségét egy keserű helyzetértékeléssel, melyet a tőle megszokott magvas állításban összegzett, miszerint a Medgyessy-kormány beiktatásával a köztársaság részvénytársasággá vált.

Hát, bárcsak így lenne!

Eszembe jut egy bonviván ismerősöm, aki most már évtizedek óta úgy csajozik, hogy a röpke beszélgetés egy pontján az áldozata kék szemébe néz, nagyot sóhajt, és szenvedélyesen azt suttogja: "Hát te, te nem is tudod, hogy milyen jót mondtál."

Ez valahogy igaz lehet Orbán beszédíróira is. Aligha hinném, hogy szándékosan, de a stigmatizálónak szánt "köztársaság=részvénytársaság" egyenlettel éppenséggel a modern szociáldemokrácia, Tony Blair-féle harmadik út egyik központi elemét idézték meg.

Blair 1996. január 8-án Szingapúrban tartott előadásában igencsak meglepte üzletemberekből álló közönségét, amikor beszédének menetét megakasztva a városállam globális jelentőségének méltatása helyett hirtelen "stakeholder society"-ről, "részvényes társadalomról" kezdett el beszélni. E váratlan bakugrásra kézenfekvő magyarázat az időeltolódás: a BBC-híradó élő adásához időzítette a kormányfőjelölt az Új Varázsige bejelentését. Mert a "stakeholder society" volt az, amit a Labour már régóta keresett, az Aranykulcs, a kommunikációs sarokkő, amelyhez aztán a szakpolitikák és az ideológiai felépítmény egészét igazítani lehetett.

A stakeholder azért is remek kifejezés, mert a részvényes mellett a felelősségvállalást is jelenti. Blair és az Új Munkáspárt mindkét értelmezést használta. A "stakeholder society" esetében tehát nem arról van szó, hogy egy elidegenedett gépezet, bürokratikus tröszt csavarjai vagy fogaskerekei lennénk. Hanem arra utal a metafora, hogy magunk is érdekeltek, kistulajdonosok vagyunk a közösség, a köztársaság egészén belül. Hogy felelősséggel tartozunk az események menetéért, de egyben haszonélvezői is vagyunk annak, ha köz-társaságunk jól szerepel a többi társasággal folytatott versenyben. Hogy értelemszerűen mindannyian részesei, részvényesei vagyunk ennek a közös vállalkozásnak, amelyből senkit sem akarunk kizárni, hiszen minden társtulajdonos a nemzethez tartozik. Továbbá mindenkinek, egyénnek vagy üzleti vállalkozásnak, mivel köztársaság részese és részvényese, képességei szerint osztoznia kell a terhekből, feladatokból és felelősségből. Ennek érdekében a partnerség, az együttműködés új formáit kell kidolgoznunk, a társadalmi szolidaritás fogalmát új tartalommal kell megtöltenünk, újra működővé kell tennünk.

Bár 1996-ban az angol foci sem volt topon, Southgate elhibázott büntetője a németek ellen a csúfos búcsút jelentette a hazai rendezésű EB-n, de nem ez a párhuzam teszi a "stakeholder society"-t számunkra is fontossá. Inkább arról van szó, hogy a "Köztársaság Rt." ugyanazokra a kérdésekre, kételyekre és szorongásokra adott választ, amelyek minket is gyötörnek. Mert bár vannak a hazai helyzetnek röghöz kötött, szittya sajátosságai, alapvetően mégis a nagyvilágban zajló folyamatok határozzák meg a mi életünket is. Ez pedig a globalizálódó, hálózati logikát követő újkapitalizmus világa. Ebben a világban pedig, nemcsak nálunk, hanem Európában mindenütt, a hagyományos közösségek általában, és a nemzetállamok pedig különösen definíciós kényszerhelyzetbe kerülnek. Ez azt jelenti, hogy újra ki kell találni magukat, hogy új válaszokat kell adni arra a kérdésre, hogy miért is tartozunk mi egy közösséghez, mi az, amitől közünk van, és közünk kell hogy legyen egymáshoz.

Ki kell mondanunk, hogy ezeknek a válaszoknak a megtalálásához a nálunk a hetvenes évektől hegemón helyzetben levő reformgondolatkörrel való leszámoláson keresztül vezet az út. Szándékosan nem reformnemzedéket mondok, a szellemi frissesség, az újra való nyitottság, a világ üzeneteinek megértésre való képesség nem korfüggő. Szeretném, hogyha diákjaimban annyi kreativitás és intellektuális innováció lakozna, mint mondjuk az édesapámban - aki értelemszerűen egy generációval idősebb még nálam is. Mindazonáltal ismétlem: a reformgondolkodásnak vége van. Csillag István ezt nemrégiben néhány ellentétpárral érzékeltette, amikor a reformreflexekkel ütköztette a mai "üzletmenetet". Hadd idézzem őt: a reformgondolkodás absztrakt, személytelen, szövegközpontú, folyamatorientált, objektív, a hűvös ész kalkulusaival dolgozik. A "mai üzletmenet" konkrét, személyes, képszerű, tettekben, cselekvésben gondolkodó, a szubjektumot helyezi előtérbe és patetikus. A reform processzuális és sodródó, archetípusa az egyenlőség elvét követő autodidakta amatőr, az esendő dilettáns. A mai üzletmenet dinamikus és tudatos, megtestesítője a versenyelvet követő szakértő profi. Bárki eljátszhat azzal, hogy tovább bővítse a megvilágító ellentétpárok körét. Nem az a kérdés, hogy melyik ideáltípus a rokonszenvesebb a mindennapi találkozások során. Azt kell felismernünk, hogy a reformgondolkodás tehát nem e világi, mivel ennek a globális, a hálózati elvet követő mediatizált kultúrába ágyazott világnak a történeteit rosszul olvassa. Ezért sem alkalmas deklarált célja, a reform megvalósítására.

Az úgynevezett ügynökbotrány árnyékában elsikkadni látszik egy, a jelen gondolatmenet szempontjából sokkal fontosabb intézkedés: az Opera vezetésének elmozdítása. Előre bocsátom - finoman szólva -, nem vagyok komolyzenei szakértő, de nem kell ahhoz futballtudornak lenni, hogy valaki átlássa annak abszurditását, hogy a Fradit egy piacgazdaságban a Földművelésügyi Minisztérium ápolta és takarta el egy évtizedig, vagy hogy az MFB közpénzekből finanszírozta, hogy az Újpest megvegye Tuliót, a lustácska brazilt. Hasonlóképpen az Operaház esetében is könnyen belátható a hőstenorokat és dívákat közalkalmazotti státusban tartó rendszer abszurditása. Nem ismerem sem az Opera új vezetőit, sem a régieket, így személyi kérdésekben nyilván nem tudok állást foglalni. De az világos számomra, hogy az a koncepció volt helyes, amely nem az alkalmazottak nyugdíjjogosultságát, hanem a produkciók színvonalát tartotta kiindulási alapnak, amelyhez a rendszer többi elemét hozzá kell illeszteni. A jelenlegi döntés a régi, abszurd rendszer prolongálása, meglehet, elégedettséggel tölti el az Operaház néhány dolgozóját, de a közönséget és a köztársaságot megfosztja egy színvonalas intézmény létrehozásának lehetőségétől. A magyar foci színvonala irányába taszigálja a Magyar Operaházat, e nemzeti intézményt.

Ez a történet pedig azért szimptomatikus és kelt tragikus előérzetet, mert a polgári baloldal és a polgári liberalizmus pártjainak az adja az egyetlen, ám történelmi esélyt, ha a globális és hálózati elven működő újkapitalizmus viszonyai között képesek lesznek sikeres, gazdagodó, normális életet és életesélyeket biztosító Magyarországot prezentálni a választóknak. Ahhoz azonban, hogy a Köztársaság Rt. részvényárfolyamai emelkedjenek - ezáltal boldoggá téve a kistulajdonosok millióit -, a múlt idejű reformgondolkodással való szakítás és az új üzletmenthez alkalmazkodó teljesítményelvű és minőségelvű cselekvés szükséges.