"Ich weiss nicht, was soll es bedeuten" - bocsánat!, sznob fráter, aki vagyok! Pfuj! Szóval: meghajlás, szavalat:

Heinrich Heine: Loreley
"Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok..."
"Ott fenn ül - ékszere csillog -
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
aranyfésűje nyomán."

Na most, tessék megtekinteni a mellékelt képeslapon: Ez ő! - azaz Eva-Maria Graw, 2002 választott Loreleye. Ha azt mondanák: a krumpliföldek királynője - jó. No de hogy Loreley? Végül is ha sokáig nézem, egész helyeske. De hogy dala miatt

"Végül ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár
s hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley."
(Szabó Lőrinc fordítása)

2002 Loreleyének e-mail címe: www.loreley-touristik.de. Semmi szikla, aranyfésű. Semmi dal. Ül a komputere előtt és nyitogatja a postáját.

Persze nem ezért a képeslapért utaztam St. Goarhausenbe. Hanem a szikláért. Heinéért. Heine sziklájáért. Csolnakból, akarom mondani, ladikból - az eredetiben Kahn, ladik áll - biztos fenséges. A kirándulóhajóról, lentről felfelé (a fedélzeten fagyott japán turistákat görgeti a nyári szél) szép volt, kétségkívül szép. De hogy ezért a falnak menjek hajóstul-japánostul - hát ez talán túlzás. Majd fentről lefelé. Ahonnan a Rajna völgye valóban fenséges, a szikla viszont nem látszik. Pontosabban: szikla. Egy szikla. Jó nagy.

Na de ezek a japánok! "A turisták java részét valamiféle kényszer hajtja, hogy odavonja a fényképezőgépet önmaga és az útjába akadó minden nevezetesség közé" (írta Susan Sontag). Deres útitársaim önjáró fotómasina-állványok. Az is ott, tessék!, akkora a digitális csodamasinája, hogy beszorult a körme alá, és most nem bírja kipiszkálni. Nem, nem a tájat nézi. Digitális gépe képernyőjét. Rajta a tájat - mindjárt bekeretezve.

Jó. De én minek utazom? Fényképeztem már eleget. Be kell vallanom, tulajdonképpen nem szeretek utazni. Tudok én szorongani a saját sezlonom sarkán is. Nem is merek beljebb ülni. Utálok hajnali négykor kibámulni a repülőtéri minibusz esőverte ablakán. Elveszik a csomag. Ez többnyire meglesz persze, na de addig... Azután eltévedek. Már a szálloda halljában. Az még semmi. Onnan van visszaút. De elveszek. És, szemben a csomagommal, engem senki nem keres.

Lebírhatatlan vágyat érzek, hogy minden fontosat megnézzek. De mi vagyok én? Leltárellenőr? Loholok. Mászom. Rheinfels várának csatornájában beverem a fejem. A kölni dóm tornyának ötszázkilencedik lépcsőjén kiköpöm a tüdőm. Minden szállodában dühöngök, mert úgy látszik, még senki nem szólt, hogy annál a lámpánál olvasni nem lehet. És nem találom a WC-lehúzót. Sehol. Ha kánikula van, egész nap cipelhetem az esernyőt. Ha szakad az eső, az ernyőm a kofferben van. Legalább az nem lesz vizes. Fogalmam sincs, hol kell buszjegyet venni. Hányas busz megy oda? És biztos, hogy ugyanaz jön vissza? És mikor nyitják, és mikor zárják, és mért pont akkor van szünnap, amikor ott vagyok?

Elhajózunk a Rajnán a várak mellett. Az esőfüggöny mögött feltűnik Ehrenbreitstein erdője, Lachneck vára, Marksburg, Alte Burg, Sterrenberg, Liebenstein, Burg Maus - Egérvár - Rheinfels vára, Burg Katz - Macskavár - Schönburg, Sooneck, Rheinstein, Brömser, Klopp. Várak, kastélyok, erődök, apátságok, apátságok, erődök, kastélyok, várak. Körülbelül ötvenméterenként.

Maus - tulajdonképpen Deurenburg - vára letekint Katz - tulajdonképpen graf von Katzenellenbogen, azaz ez se semmi: gróf Macskakönyök - várára. Katz (-enellenbogen) várurának viszonya nem volt felhőtlen Deurenburg várának urával, mondhatni, gyilkolászták egymást, így lett az ő vára Maus, mert mint macska és egér... Hát ezeknek is van bajuk.

Tulajdonképpen szeretek utazni... Mert ha huszadszor látom is a kölni dómot, huszadszor ébreszt elhanyagolható mivoltomra. Mert jönnek az emberek... Dominique, a rüdesheimi Siegfried Mechanikus Zenegépeinek Gyűjteményében tárlatvezető. Ócska, múlt századi ruhákból kreáltnak tűnő kosztümjében ellejti, dalolja, bemutatja a masinákat. Ez komplett flúgos, vagy zseni, a tárlatvezetés múzsája?

És Ulrich Voell Maus várában! Herrmann, a kőszáli sas, a rétisas, a sólyom ugranak parancsára. Jönnek-mennek menetrend szerint. Ökölről felszállás - csirkefalat-elkapás a levegőben - ököl. Télen kocsiba pakolja madarait, és jön hozzánk. Solymászni a magyar barátaival. Hagyott is már itt sasfiókot. És imádja a magyarokat. Kávémeghívás, ajándék poszterek. Azért az is jó, hogy elég jó - úgy általában - magyarnak lenni errefelé.

A mázlis változatú Lear király, a boppardi szállodatulajdonos, Horst Fusshöler, aki szintén elosztotta vagyonát, szállodáit leányai között, és most estelente ismerős vagy megismerni kívánt vendégek asztalához telepedve beszélget. Hat nyelven. Ha leül, a sör, jó barnasör mindjárt előtte terem. A lánya csak odapillant - kivel dumál a papa. Könyvet is osztogat. Emlékezés harag nélkül a címe, a hároméves francia hadifogságról.

Jön a Maria Laach-i benedekrendi novícius, aki a múlt századi luteránus-katolikus kulturkampf - kultúrharc - Bismarck általi rapid lezárását magyarázza - mire jó egy vaskancellár -, és a Krone vendéglő kocsmárosa, aki asztalunkhoz ülve ajánlja figyelmünkbe fiát, aki remek borász, jön a kölni idegenvezető, akinek angol kiejtése cifrább, mint a verklimúzeum Dominique-jának köntöse, a düsseldorfi, akinek gyönyörű németségét csak az indokolja, hogy nem német. Osztrák. És mindenfajta emberek, akikkel jó beszélni.

És jó még a rüdesheimi kávé: egy ujjnyi égő Asbach Uralt, kávé, cukor, tejszín.