Sárosdi, a prózaíró nem tudott újságot olvasni a villamoson: a szerelvény rázkódásától képtelen volt követni a sorokat. Csupán a címeket nézegette, és az első meg a hátsó oldalon lévő cikkeket olvasta el. Amikor a sportrovatot böngészve mögéjük ült, a két idős hölgy már hosszú ideje élénk társalgást folytatott. Bár nem beszéltek túl hangosan, szavuk betöltötte a villamost. A délelőtti hőségben a vakációzó tinédzserek is elbújtak a rágógumijuk és a walkmanjük mögött.

Az uszkár csokornyakkendőt és farokdíszt viselt - már ha lehet ezt kutyára mondani. A középkorú nő a hölgyekkel átellenben ült le, egy vonalban Sárosdival. A csevegés elhallgatott, a két idős hölgy figyelme az eb felé fordult. Becézgetni kezdték a derék kutyulit, az a forróság ellenére fegyelmezetten ült a nő lábainál, és bár szemmel tartotta udvarlóit, izgalomnak vagy érdeklődésnek a legcsekélyebb nyomát se mutatta. "Nagyon édes" - jelentették ki a hölgyek. A középkorú nő visszamosolygott, ám többszöri rákérdezésre sem árulta el az állat nevét. Végül sajnálkozva fölvonta a vállait, és az idős hölgyek számára ismeretlen nyelven mondott valamit. "Aha - nézett egymásra a két idős hölgy. - Külföldi. Nahát, a kutyájával jött ide?"

Sárosdi nem tudta követni, melyik mondat melyikük szájából hangzik el: egymás szavába vágtak, egyszerre pörögtek a gondolataik: "Lerúgnám a villamosról az elkényeztetett kis dögöt. Van képe közénk ülni vele? Még jó, hogy nem az ölünkbe teszi" - közben mosolyogtak kutyára és gazdára rendületlenül.

A középkorú nő az idős hölgyek számára ismeretlen nyelven, németül kérdezte meg Sárosdit, hol kell leszállnia ahhoz, hogy eljusson az egyik bevásárlóközponthoz. Sárosdi elmagyarázta, majd figyelmeztette a nőt: "A kutyát nem biztos, hogy be fogják engedni." "Nem a bevásárlóközpontba megyek - mondta a nő. - A mögötte lévő utcában lakom. A kutya pedig nem az enyém. Egy idős írónőé, aki miatt Budapestre jöttem, ő azonban kórházba került. A lánya felugrott egy-két napra vidékről, rám bízta a kutyát, én pár hétig Budapesten maradok. Az írónő könyvét fordítom. A kórházban majd megbeszéljük a fordítással kapcsolatos problémáimat."

Sárosdi megkérdezte az idős írónő nevét, miután megtudta, elismerően bólogatott: nagy név volt, Sárosdi csak álmodozni mert arról, hogy egyszer az övét is ilyen tisztelettel emlegetik.

Az írónő nevére a társalgásra figyelő két idős hölgy is fölkapta a fejét, a műfordítónő pedig azt mondta németül Sárosdinak: "Körülbelül értem, a hölgyek miről beszélnek, de ne kezdjen el szabadkozni, már tapasztaltam ilyet, és inkább nem foglalkozom vele."

Ölbe vette az uszkárt, a következő megállónál leszállt, a járdaszigetről intett Sárosdinak. A prózaíró utána bámult, aztán ismét elmerült a sportoldalban. Az egyik idős hölgy rászólt: "Ugye elmondta neki? Beszámolt arról, hogy mit mondtunk a kutyájáról, és most megvan rólunk a véleménye."

Sárosdi rövid tűnődés után válaszolt: "Nem mondtam el. Mellesleg nekem se tetszett a kutyája."

A két idős hölgy fölkacagott. Sárosdi néhány üléssel hátrébb ült, egy walkmanjét hallgató, rágógumit pukkantgató tinédzser mögé.