A kedves olvasó joggal kérdezi, mi köze ehhez, miért osztom meg vele egy publicista sirámait. Nos, azért, mert az "ügynek" és általában az "ügynöközésnek" bizonyos aspektusait nem élhetjük meg másképpen, mint a nyilvánosságnak szóló színházi eseményként. Az őszinte megrendülés, a privát, netán titkos információ, a düh vagy a flegma simulékonyság számunkra színpadi szereplők fellépése, akik viselkedésükkel igyekeznek befolyásolni a darab végkimenetelét. És az olvasók szemében színpadi viselkedés a publicista véleménynyilvánítása, a sajtó szalagcímválasztása, az ügyeknek szentelt több vagy kevesebb figyelem is. Minden álca, minden játék, minden taktika vagy stratégia, semmi sem igazi. Olyan légkör alakult ki a magyar politikai nyilvánosságban, amelyben a vélemények nivellálódnak, "-oldali" állásfoglalásokká torzulnak, eredeti tartalmuktól vagy a szerző szándékától függetlenül.

Pokorni Zoltán lemondásával kapcsolatosan mindenekelőtt azt kell szóvá tennünk, milyen ijesztően következetesen játssza mindenki a maga szerepét. A jobboldal morális példamutatásról beszél, és az erkölcsös tartás pártjával szembeállítja az erkölcstelenek pártját. A liberális oldal - engem is beleértve - határozottan hirdeti, hogy az apák vétkeiért a fiúk nem felelhetnek. A baloldal nagylelkűen kuncog a markába. A jobboldal a színpadon tragikus eseménysort lát, amelynek során a bűnös intrika ocsmány zsarolással tönkretesz egy politikust, miután ugyanezen intrika tönkretette már az apját. A liberálisok egy magyar Oidipuszt látnak, egy politikust, aki saját hübriszének, gőgjének és pártja retorikájának csapdájába esett, és reakcióját is e gőgös retorika diktálja. A baloldaliak, illetve az MSZP hívei előtt egy véresszájú demagóg bukása bontakozik ki az igazság katarzisának fényében.

Úgy vélem, bármi lett légyen Pokorni Zoltán első, második vagy harmadik gondolata, amikor értesült édesapja 1953 és 1989 közti működéséről, számunkra, akik ebben az országban élünk, nem az ő motivációja a fontos, hanem az, hogy képesek vagyunk-e megegyezni abban, tulajdonképpen milyen történetet látunk kibontakozni a nyilvános színpadon. A kárörvendés és az erkölcsi fensőbbség hirdetése nem tesz jót a közös élmény kialakításának. Talán nem meglepő módon amellett szeretnék érvelni, hogy a történetet alapvetően a liberális változatban kell értelmeznünk: személyes tragédiaként, amelyet tisztelnünk kell, de amelynek politikai előzményei és következményei vannak. A személyes tragédiáról akár egy szót is ejteni - ízléstelen. A politikai előzményekről és következményekről viszont érdemes volna beszélni.

Mindenekelőtt és ismét látnunk kell, hogy a Kádár-rendszer demoralizáló közegében történtek manipulatív felelevenítése, az információk kárörvendő csöpögtetése mindinkább teret nyer a politikai közbeszédben. Hogy ki a fő ludas ebben, ne firtassuk. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a határára érkeztünk egy elfogadhatatlanul mérgező, hosszú távon is gyilkos politikai kultúrának. A probléma nem az elsősorban, hogy a politikai ellenfelek kiteregetik egymás szennyesét. A szennyes teregetése számos demokratikus országban megszokott, ha nem is elfogadott módja a politikai harcnak. Látjuk, hogy a pártok és a vezető személyiségek újra és újra, szívre tett kézzel megesküsznek, hogy most aztán tényleg véget vetnek a "negatív kampánynak" és a személyeskedésnek - amikor pedig élesedik a verseny, s tompul a közönség figyelme, eleresztik a kurvázásról, alkoholizmusról, füvezésről, pszichésen zavart gyermekekről, sorkatonai szolgálat kerüléséről, gyorshajtásról és adófizetési rendellenességekről szóló mendemondákat. A magyar közéleti játszma problémája az, hogy a kompromittálónak szánt információk valójában nem az egyes emberre, a versenyben lévő politikusra vonatkoznak, hanem egész magyar népcsoportokra. A baloldal egész szavazótábora erkölcstelen, ha képes volt Medgyessyre szavazni, illetve nem követeli lemondását. A jobboldal egész szavazótábora véresszájú képmutató, mivel politikusaik egy része párttag vagy egyenesen funkcionárius volt az előző rendszer idején. A liberális szavazók (már amennyire léteznek még) mindannyian árulói az igaz ügynek, amennyiben elfogadták a koalíciót, illetve idegesítő és mohó kekeckedők, amennyiben kritikával illetik "saját" oldalukat.

Úgy hiszem, a Pokorni-ügy legfontosabb tanulsága az, hogy a magyar társadalom kriminalizálása erőteljesen előrehaladt. Amikor Pokorni lemond, azzal a nyilvánosság színpadán újfent "bűnnek" nyilvánítja a Kádár-rendszer magatartásformáit, olyan bűnnek, amely a jelenben büntetendő. Amikor a liberális és a szocialista tábor ezt logikus fejleménynek tartja (még ha hangoztatja is, hogy Pokorni Zoltánnak helye van a magyar közéletben), akkor elismeri, hogy a túlhúzott retorika méltó büntetését nyeri el. Mindeközben persze szó nincs arról, hogy Pokorni kivonná magát a közéletből, csak az első sorból vonul vissza. A gesztus szimbolikus, a taktika a harci helyzetnek szól.

Ezen színjátékok következtében a politikai retorika olyan mély szinteken érinti már az embereket, hogy nap mint nap kénytelenek "bűnösökre" és "ártatlanokra", illetve "tettesekre" és "áldozatokra" osztani a társadalmat - persze politikai ízlésük, érdekeik és várakozásaik szerint, és mintegy magától értetődőnek tekintik, hogy ez a politika, illetve a politizálás lényege. A politika kérdése tehát ez volna: ki a bűnös?

Nem nehéz belátni, micsoda abszurd kérdés ez - de azt sem nehéz belátni, hogy miért nem látjuk be mégsem. A kérdés abszurd, hiszen a politika nem egy világosan körvonalazott helyzet, amelyben valaki elkövet valamit valaki sérelmére vagy valamilyen szabály megsértésével - márpedig bűnöst csak ilyen helyzetben kereshetünk -, hanem folyamat, amelynek során a nemzeti együttélés kereteit, szabályait, intézményeit és pillanatnyi prioritásait határozzák meg azok, akiket ezzel megbíztunk (na persze a rendelkezésre álló választékból). Azért nem látjuk be mégsem, milyen abszurd, mert az elmúlt tizenkét évben nemigen fejlődött a jogérzékünk. Erről pedig mindenekelőtt a magyar politika, másodsorban pedig a magyar sajtó felel, mely utóbbi nagyjában-egészében átvette az előbbi harci retorikáját. Háború idején nem érvényesek a jogszabályok, és a morális érzékünk is módosul némiképpen. Csakhogy nincs háború. Csak színpadi háború van, színpadi vérrel, színpadi könnyekkel, amelyek mögött persze éppúgy lehet szomorú, mint cinikus bohóc.

Rendkívül fontos volna, hogy elsősorban egyfajta apolitikus, plebejus civil kurázsi révén megszabaduljunk a harci retorikától. Ebben a sajtónak, és minden egyes publicistának (magamat is beleértem) óriási felelőssége van. Meg kell találnunk azt a közös civil nyelvet, amelynek segítségével meg tudunk fogalmazni nem színpadi normákat, és le tudjuk fordítani a politikai színjátékot nem színpadi nyelvre. Meg kell törni a deklamálás, hazabeszélés, uszítás és sunnyogás uralmát a nyilvánosságban. Képesnek kell lennünk rá, hogy kimondjuk: ami Pokorni Zoltánnal történik, az egyszerre gusztustalan manipuláció, morális esemény, személyes tragédia és politikai szükségszerűség.