A vízműgyáros emléke
Ádáz harcosokat, labdázó gyermekeket és hattyúkkal incselkedő Lédákat igazán nem nehéz találni a pesti homlokzatokon. Elég, ha az ember felemelt fejjel jár a régi építésű házak között. A fürdőszoba-ábrázolás azonban mégiscsak különlegesnek mondható. Pedig ilyen is akad Pesten: a körúton túli hetedik kerületben, a Hársfa utca 10/B kapuja fölött éppen azt látni, hogyan festett egy bérházbeli fürdőszoba a XIX. század legvégén.
Az alkotó mintha csak egy korabeli tanácsadó könyv vonatkozó passzusát vitte volna föl a falra. Wohl Janka - "egy nagyvilági hölgy" néven - így írt az 1882-ben megjelent Az otthon című könyvében: rendszerint "külön fürdőszobát rendeznek be, mi oly helyeken, ahol vízvezeték van, igen könnyű dolog, azonban ott, hol ez nincs, csupán nyomó szivattyú segélyével is eszközölhető; ez utóbbi a vizet a kályhába lévő víztartóba hajtja, honnan az melegen folyik a csapon át a kádba. Az újabb horganykádak tán jobbak a gránit vagy porczellán kádaknál, fakádat azonban semmi esetre sem tanácsolnánk, mert szagot kap, nehezen tisztogatható és nem is elegáns. A kád rendesen félmagasságú s a padlóba eresztetik be. Előtte vastag flanellszőnyeg fekszik. Sokan douche-készüléket rendeztetnek el a fürdőszobában. Spanyolfal, ruhatartó, a kis vaskályha előtt állvány a lepedők melegítésére, fejezik be a fürdőszoba berendezését. Különben a mosdóasztal is itt állhat, ha a hálószobába nem fér, s föléje tükröt aggatunk".
Nos, egy szakasztott ugyanilyen fürdőszobában tesznek-veszenek a jókedvű Hársfa utcai puttók. Egyikük, papucsából kilépve bemászott a kádba, feje fölött ott a zuhany rózsája. Másikuk már fűti a meleg vizet adó fürdőkályhát. És ott a mosdószekrény, az öltözőpad és a fogas is. Kérdés persze, hogy miért került mindez az 1895 táján épült kétemeletes bérház bejárata fölé. Hiszen a házban - az 1900-as lakcímjegyzék tanúsága szerint - javarészt kisemberek laktak: a lakatossegéd, a kereskedelmi ügynök, a magánzó és a czímfestő mellett egy fényképészüzlet-tulajdonost, egy minisztériumi számvevőt, egy fővárosi számtisztet és egy polgári iskolai tanárt jegyeztek föl az összeírók.
Márpedig ők aligha rendeltek volna szaniterberendezések körül sürgölődő angyalkákat a házuk homlokzatára. Egyáltalán, az ő életükben a fürdőszoba nem igazán játszott központi szerepet. Még egy emberöltő sem telt el azóta, hogy Pesten és Budán kizárólag mosdásra használt helyiség még kivételképpen sem tartozott a lakásokhoz. A városegyesítés előtt mosdótálra és közfürdőre szorítkozott a polgár, és bevett szokásain akkor sem egykönnyen változtatott, amikor a vezetékes víz mind több bérházba jutott el. A századfordulón, amikor már a kiegyezéskorinál ötször hoszszabb, 568453 méter hosszú vízvezetékcső-rendszer hálózta be a fővárost, és az első vízórákat is fölszerelték, mind többen éltek ebből az új iparágból. A korabeli címtár Kajlinger Mihály vízvezetéki igazgató mellett zárcsapzárókat, zárcsapfelügyelőket, szerelőket, gépészeket, medenceőröket is számon tart, akárcsak vízépítési vállalkozót, légszesz- és vízvezeték-kereskedőket és vízvezetéki berendezőket.
De hiába, hogy a századfordulón a főváros 16254 házának már a háromnegyedében folyóvízhez jutottak a lakók - a fürdőszobák száma nem tartott lépést ezzel a fejlődéssel. Az új házakban, különösen a drágább bérű utcai lakásokban persze már elvárás volt a káddal-kályhával fölszerelt helyiség léte. A legtöbben azonban inkább csak lomtárnak használták, és megmaradtak a lavórnál meg a temérdek közfürdőnél, ahol pár fillér ellenében mások állították elő a meleg vizet és mások vesződtek a lepedőkkel. A Hársfa utca 10/B lakói például alighanem a Royal Szálló melletti körúti fürdőbe vagy a Dohány utcai Hungáriába jártak - egyik sem volt messze tőlük.
De akadt valaki a házban, akinek biztosan szépen fölszerelt fürdőszobája volt, és alkalomadtán használta is. A háztulajdonos, Gellért Emil nem volt más ugyanis, mint "vízműgyáros". Cégének termékkínálata ma is ott látható az erzsébetvárosi kapu fölött.
