Simon Ilona reggel hétkor kelt az Erzsébet Királyné Szanatóriumban. A vízgyógykezelés után, nyolckor reggelizett, majd szigorú fekvés következett. Fél tizenegykor villásreggeli, majd újabb fekvés és ebéd. Délutánra csendeskúrát rendeltek neki - ekkor fekvés közben pisszenni sem volt szabad -, amely alól csak a fél ötös uzsonna jelentett szabadulást. Legközelebb este fél nyolckor kelhetett föl: akkor volt a vacsora. Negyed kilenckor ráadták a keresztkötést, egy órával később pedig leoltották a villanyt.

Az Erzsébet Királyné Szanatóriumnak minden szempontból igen szigorú volt a napirendje. Simon Ilona hetente egyszer, vasárnap fogadhatott látogatókat, délután fél három és öt óra között. A tizenegy pontos szabályzat azt is megmondta, mikor mit tehetett. Étkezéskor a második csengetésre már az asztalnál kellett ülnie, tilos volt énekelnie, kiáltoznia, kártyáznia és szerencsejátékokat játszania. Az étteremben - akárcsak a parkban - férfi beteg csak férfi beteggel, nőbeteg csak nőbeteggel társaloghatott. Simon Ilona is vigyázni tartozott az intézmény berendezésére: tintát és tintaceruzát például csak az íróhelyiségben volt szabad használnia. Tilos volt a dohányzás és a kórház elhagyása. Kötelező volt szájban mérnie a hőmérsékletét, és rendszeresen megmosnia a kezét. Arra is megkértek, hogy köhögéskor tartsa a szája elé a zsebkendőjét, és a köpetet a köpőcsészébe ürítse.

Simon Ilona a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatóriumi Egyesülete által fenntartott budakeszi intézménybe utaltatott be ugyanis. A harmincas években, amikor a Napirendről szóló nyomtatványt a nevére kiállították, már komoly múlt állt a szanatórium mögött. 1901-ben alapították meg Korányi Frigyes kezdeményezésére - a második világháború után föl is vette a jeles orvos nevét. Kezdetben 116, a harmincas évektől már mintegy 450 ágy várta a gümőkórban szenvedő fővárosi szegényeket. A rászorulók megtalálása érdekében a XX. század legelején - "külföldi mintára" - egy orvosi rendelőt is felállítottak, mégpedig a jórészt munkások lakta VIII. kerületben. A Kistemplom utca 6. alatti intézet dolga volt kiszűrni a tüdőbajban szenvedőket, hogy aztán az egyesület a jó tanácsok mellett anyagi segítséggel is elláthassa őket, illetve szükség esetén beutalhassa a budakeszi szanatóriumba.

Hogy mik lehettek azok a jó tanácsok? Az 1909-ben kiadott Egészség Naptár tanúsága szerint akkoriban az orvosok a korai felismerést tartották a legfontosabbnak: tudták ugyanis, hogy csak az egészen korai stádiumban van esélyük segíteni a betegeken. De mivel akkortájt még csak kísérleteztek a röntgenfelvételekkel, legfeljebb az olyan megfigyelésekben bízhattak, hogy a legegészségesebbnek látszó embernél is heves lázat vált ki a legyengített tbc-baktérium, ha a szervezetében ott rejtőzik valahol a betegség.

A tuberkulózis elleni védekezésről 392 nyomtatott ábrával könyvet is írt Okolicsányi-Kuthy Dezső egyetemi magántanár, az Erzsébet Szanatórium igazgató főorvosa. A művet a nagyobb hatás érdekében egy "népies, rövidebb" kiadásban is megjelentette a Társadalmi Múzeum: A gümőkór képeskönyvét mintegy tízezer példányban, igen olcsón juttatta el az olvasókhoz a kormány. Többek között azt is leírták, hogy milyen napirend javallott az otthon ápolt tüdőbetegeknek. Bizony, nagyjából ugyanaz, mint amit Simon Ilonának jó negyed századdal később előírtak. Reggeli tej, vízkúra, ötszöri étkezés, sok fekvés, óvatos séta, este keresztkötés.

Hatékony gyógyszer híján a század első felében legfeljebb visszaszorítani lehetett a betegséget, megállítani nem volt esély. 1902-ben 2696 budapesti lakos hunyt el tbc miatt, tízezer halál közül harminchatért ez a betegség volt felelős. 1919-ben 4115-re szökött fel a fővárosi gümőkóros halálesetek száma. 1928-ra csaknem megfeleződött, tíz évvel később pedig 1316 esetben érte el a minimumát. A második világháború végén aztán ismét 2452-en haltak meg tüdőbajban.

Simon Ilona betegségének lefolyásáról persze nem tudunk semmit. Orvosai mindössze a napirendet adták tudtára, a neki rendelt vízgyógykezelést, sétát és egyebet már nem vezették rá a kis könyvre. Az a tény azonban, hogy a papír csak nemrégiben került ki az ócskapiacra, derűlátásra ad okot: vélhetően maga Simon Ilona őrizte régi emlékként annyi évtizeden át.