Egy szikra a tűzijátékban
Budapest egyik legmodernebb létesítményének számított 1939-ben az az élelmiszer-nagyvásártelep, ahová Fischer Gyulánénak a mellékelt igazolvány tanúsága szerint szabad bejárása volt. Az építmény nagyságrendjét már a Budapest Székesfőváros Vásárcsarnokainak Igazgatósága pecsétjével hitelesített Belépési engedély is sejteti: ebben leíratik ugyanis, hogy az asszony "mint Fischer Gyula és Tsa cég tag igazolt és bejelentett családtagja jogosítva van az élelmiszernagyvásártelep területére, a csarnoképületbe, a raktárakba és a vasúti rakodóra belépni".
És ez még csak egy vázlatos leírás. A nagyvásártelep szinte önálló településnek is beillett volna. A Fővám téri vásárcsarnok körüli kaotikus állapotokat megelégelő Főváros éppen azért döntött úgy, hogy a városközponttól messze építi fel a kiskereskedelemtől szigorúan elválasztott új nagybani piacot, hogy bőven jusson hely mindenre. Így is lett. A 280 ezer négyzetméteres telepre felhúztak egy több mint 11 ezer négyzetméteres vásárcsarnokot, ahol négyszáz kereskedő árusíthatott katonás rendben, a nevével jelölt, zárható kutricában. A csarnok alatti pincében volt a hűtőtér, az udvaron pedig négy fűthető raktárt is felépítettek 1937-ben.
A lófogatok és a gépkocsik az óriási udvarra állhattak be, az áru pedig akár vasúton, akár vízi úton is elérhette a vásártelepet. A piac húsz, legyezőszerűen elágazó vágányán egyszerre 210 tehervagon sorakozhatott föl, a kikötőben pedig a dunai nagyhajók és a Soroksári Duna-ág bárkái is kiköthettek. Természetesen a gyalogosokra is gondolt a városvezetés: 1932 novemberétől villamosok is jártak a belváros és a nagyvásártelep között. Nem csoda, hogy az 1939-ben megjelent Budapest húsz éve című kiadvány a legnagyobb megelégedés hangján szólt minderről. Mint írták, "az élelmiszer-nagykereskedelem céljára szükséges, minden eszközzel felszerelt, monumentális Élelmiszer-nagyvásártelep kiválóan bevált, nagyszerű intézmény". A tervek között ezért szerepelt egy új halnagyvásárközpont felépítése is.
Azt jól tudjuk tehát, hová léphetett be minden korlátozás nélkül Fischer Gyuláné. A kérdés csak az, hogy mit csinált ott. Mert Fischer Gyula név alatt a korabeli nyilvántartásban találunk ugyan egy Berlini téri cukorkakereskedőt és egy budakeszi mészárost is, de a Fischer Gyula és Társa cégnév alatt egy legkevésbé sem élelmiszer-ipari profilú cég működött. A Benczúr utca 33.-ban található társaság "villamoscégtábla és felszerelési vállalat"-ként határozta meg önmagát.
Nagy és rohamosan fejlődő piacon igyekezett hát érvényesülni Fischer és Társa. Urbányi János dr. művében, A reklám kézikönyve című, 1930-ban megjelent útmutatásban oldalakon át olvashatunk a fényreklámokról. Arról például, hogy "Az este beálltával falakon és háztetőkön sziporkázó tűzijáték szórakoztatja a nagyvárosi járókelőt." Urbányi dr. nagy kedvvel írta le az ékszerészek kirakataiban ragyogó ékkövekre tükörreflektorral ráirányított fénypászmákat, a Dreher ugró bakfiguráját, illetve a Schmoll neonreklámját "a világ legnagyobb betűivel". (A Luxor cég hétméteres nagybetűt és négyméteres kisbetűket szerelt föl a Berlini tér egyik házfalára.)
Felteszem, Fischerék vállalkozása nem a Luxor, az Orion vagy a Symbol nagyságrendjével volt mérhető. Kínálhattak például belülről megvilágított, duplafalú cégtáblákat, villanykörtéből kirakott betűket, nappal színes, este ragyogó reklámokat, fényszóróval megvilágított transzparenseket. Akármit csináltak is, ők is hozzájárultak, hogy a munkából este kirajzó hivatalnokok, kereskedők és munkások érdeklődve nézhessék a város fénypompáját.
És hogy mit keresett Fischer Gyuláné családtagi minőségben a nagyvásártéren? Komolyan mondom, csak tippelni tudok. Mondjuk megrendelést.
