Alighanem csodálkozva vonta föl a szemöldökét az újpesti Mussolini utcába járó postai kézbesítő, amikor 1939-ben, egy februári napon rápillantott a táskájából előkerülő képeslapra. Nem mintha az anziksz olyan különleges lett volna. A Lánchidat mutatta Budáról, a háttérben a pesti házsorral, a Parlamenttel és egy gőzhajóval. A lap írott fele azonban annál érdekesebbnek mutatkozott. A Nagys. Szűcs Ilonka úrleánynak címzett üzenetet titkosírással rótták ugyanis. Szép, ugye? A titkosírást megfejtve azonban sajnos rájöhetünk, hogy a regényes külső prózai belbecset takar. Az átirat így hangzik: Édes kis Ilonkám! A kedves lapodat megkaptam. Az én hallgatásomnak nincs semmi oka, csak nem volt mit írni. Ami pedig a vasárnapot illeti, sajnos nem tudok meni, mert egyik barátom meghívott disznótorra. Ellenbe ha akarsz szombathoz egy hétre el jömi a póstás bálra, azaz huszonötödikén, írd meg. De ha anya még beteg lesz, maradj otthon, nem kötelező az eljövés. Sokszor csókol, Józsi".

Gondolom, egyetértenek velem abban, hogy Józsi nem lehetett más, mint Ilonka nem épp tökéletes helyesírású, postásként szolgáló bátyja. Ha alaposabban megnézzük a lapot, látjuk is, hogy Budapesten adták föl, a 62-es postahivatalban. Talán elhamarkodott következtetés, de ésszerű, hogy postás aligha ment máshova, mint a saját munkahelyére, ha anzikszot kívánt küldeni valahova. És ha felütjük a korabeli Postás Szaknaptárokat, rá is bukkanhatunk egy Szűcs Józsefre: a postai gyakorlat szerint, születési helye után "pákozdi" előnévvel megkülönböztetett fiatalember postai altisztként működött a 62-es, Nyugati pályaudvari hivatalban.

A Postás Szaknaptárból sok más érdekeset is megtudhatunk a mi feltételezett Józsinkról. Kiderül például, hogy postai altisztnek akkoriban legalább négy középiskolai osztály elvégzése után vették föl az embert. A feltételek között szerepelt a magyar állampolgárság, a legfeljebb 25 éves életkor, a testi és szellemi épség és tiszta erkölcs, valamint az alkalmassági vizsgán való megfelelés. Néhány hónap múltán - 1939 augusztusától - mindehhez még hozzájött az igazolás, hogy a reménybeli altiszt nem zsidó, és nem is tekinthető annak.

Vélelmezett Józsink 130 pengő körüli fizetést és csaknem ugyanilyen összegű egyéb juttatást kapott akkoriban. Lakáspénz járt neki, családi pótlék még nem. Ugyanígy elesett a hadipótléktól és a korpótléktól, viszont kapott közlekedési segélyt. (Tény viszont, hogy ha Újpesten, a Mussolini utcában kívánt volna lakni, külön "künnlakási engedélyért" kellett volna folyamodnia az elöljáróihoz.) Ha szabadidejében rendelték be szolgálattételre, rendkívüli órapénzt kapott, ha pedig éjjel dolgozott, dukált az éjjeli pénz. Ilyen esetekben még a kapupénzt is kifizette a posta.

Altisztünk tagja lehetett a Magyar Királyi Posta nyugdíj- és betegségbiztosító intézetének, így táppénzt kapott, legalább kilenc és fél év szolgálat után pedig járt neki a nyugdíj. Évi fizetett szabadsága körülbelül másfél hét volt, viszont szigorúan be kellett jelentenie, hová utazik. Vasúton kedvezménnyel szállíthatott élelmiszert, a munkahelyén szolgálati étkezőt tartott fönn a vállalat. Nyárra kétévente két zubbonyt, évente vászonnadrágot és szövetsapkát, ötévente új esőgallért kapott. Télre köpeny, felöltő, zubbony, nadrág, mellény járt, a cipőt minden évben cserélték. A vonalmesterek bundás kabátot és kucsmát is kaptak, a lovas vonalfelvigyázóknak halinacsizmát is kiutaltak. Korlátozásnak számított ugyanakkor, hogy az altiszt nem nyilatkozhatott a sajtónak, nem vehetett részt a postai küldemények árverezésén, és ha protekciót próbált volna igénybe venni, akár fel is mondhattak neki.

A posta szigorú rendjét ismerve nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a hivatalnokok és az altisztek a szabadidejüket is inkább a maguk társaságában töltötték. Elképzelt Józsink például a Magyar Királyi Postaaltisztek Országos Egyesületének lehetett tagja, és a zuglói Szent Domonkos (ma Cházár András) utca 13. alá járhatott egyleti életet élni havi egy pengő tagsági díj ellenében. Olvashatott a könyvtárban, megjelenhetett a történeti tárgyú felolvasásokon, énekelhetett a dalárdában, és megkapta a Postakürt című lapot. Az egylet hévízi, illetve kácstapolcai üdülőjében pihenhette ki magát, szükség esetén kaphatott jogsegélyt, elhunyta esetén a dalárda búcsúztatta, zászlóval. Az egylet persze társas összejöveteleket is rendezett: február vége felé például szolid bálokat./p>