Kétlem, hogy dr. vitéz Szűcs Dezső személyesen ballagott volna el Szidi nevű kutyájával 1943. április 30-án a XI. kerületi elöljáróságra. Dr. vitéz Szűcs Dezső ügyvéd volt ugyanis, a Szent Imre herceg útja 79. alatt - a mai Villányi úton - vitt irodát; minden bizonnyal akadt tehát valaki, aki a hivatali macerát lefolytatta helyette. De Szidi Ebigazolványát értelemszerűen az ő nevére állították ki. A zöldesszürke kartonon még most, hatvan év múltán is elolvasható minden fontos információ a kutyáról és gazdájáról.

Szidi, a sárga nőstény vizsla hatéves volt akkor. Budapest székesfőváros XI. kerületének állatorvosa 1,89 pengő ellenében oltotta be veszettség ellen, majd megvizsgálta és fertőzésektől mentesnek találta. Az examinációért további egy pengőt is kirótt dr. v. Szűcs Dezsőre, aki egyúttal 15 pengő ebadót is köteles volt befizetni a hivatalnak. A 16 pengő ellenében viszont az elöljáróság pénztára kiadott "egy darab ebvédjegyet", amelynek a sorszámát följegyezték Szidi Ebigazolványára.

Szigorú idők voltak. De legalábbis következetesek. Mert mindez nagyjából ugyanígy íratott le az 1909-es Rendőri Lexikonban is. Az akkori jogszabályokat rögzítő könyv szerint "Budapest székesfőváros területén tartott összes ebek évenkint egyszer és pedig május hóban az illetékes kerületi elöljáróságnál bejelentendők és összeírandók". Adót minden kutya után - a csendőri, rendőri és katonai célra használt ebek kivételével - fizetni kellett, a bejelentett és adózott kutyák viszont védjeggyel láttattak el. A védjegyet a kerületi elöljáróság adta ki, "ha az ebnek egészséges volta, kora és gyanútlan állapota a kerületi állatorvos által igazolva" volt. Az igazolásért viszont csak 60 fillért kellett akkoriban fizetni. A tulajdonos kávéházba, étterembe, társaskocsira, közúti vaspályára, közönséges vagy csavargőzösre nem vihette magával a kutyáját, köteles volt viszont "etetni, itatni, ápolni és gondoskodni, hogy az ebek fekhelyükön hideg és nagy hőség ellen kellően védve legyenek".

Nem csoda, hogy a fővárosban egyre nőtt a kutyák száma. 1912-ben 9569 ebet tartottak nyilván, 1930-ban 18752-t, 1940-ben pedig 24739-et. Közülük volt egy az akkor még csak hároméves Szidi. Rá, pontosabban fajtájára külön is kitért Pénzes Antal, az 1942-ben megjelent Budapest élővilága című könyv szerzője. Mint írta, akkoriban a lógófülű kis spanyol vizslák mellett mind gyakrabban lehetett látni a "zsemlyesárga" magyar vizslát is.

Budapest kutyavilága egyébként is átalakulóban volt a negyvenes évek elején. Egyre kevesebb németjuhász, bernáthegyi, buldog és agár élt a fővárosban, miközben új és új fajták jelentek meg. A budai kertes házakban elsősorban gyapjas szőrű fehér komondorokat és egyenes szőrű fehér kuvaszokat alkalmaztak házőrzőként, míg a modern társasházakban magyar pásztorkutyákat, például pumikat és pulikat lehetett gyakorta látni. Pénzes doktor szerint ezek "persze a szűk lakásokban az egyoldalú vitaminszegény táplálékon éppen olyan kedély- és idegbetegek lettek, mint babusgató gazdáik".

Nagy divatjuk volt a világos színű, szálkásszőrű terriereknek - őket patkányirtóként is foglalkoztatták a háztulajdonosok -, de már akkor elterjedt az a nehezen indokolható szokás, hogy a testükről lenyírták a szőrt, és csak a fejükön, lábukon és farkukon hagytak meg néhány pamacsot. A fekete, oroszlánszerűen nyírt uszkár viszont már nem számított comme-il-faut-nak, helyettük a sötét skót terriereket kultiválta a polgárság. "Különösen színházi körökben" voltak divatosak a vörös csau-csauk, míg a rendőrség inkább a barna, ideges dobermannokra hagyatkozott. Persze minden év hozott új meglepetéseket is. Az 1941-es kutyakiállításon mutatkozott be például az afgán agár és a "tompafejű" - idézet a könyv szerzőjétől - kínai palotakutya.

Azt persze nem tudom, hogyan alakult Szidi további sorsa. Fiatal kutya lévén minden további nélkül megélhette 1944- 1945 telét. Ám hogy a bombázást, a gyötrő éhezést és a Szent Imre herceg útja körül hetekig dúló harcokat sikerült-e átvészelnie, azt legfeljebb találgathatjuk. Viszont ha temérdek más kutyához hasonlóan ő is az emberek háborújában pusztult el, akkor egy dolgot legalább biztosra vehetünk: őt nem érte utol a negyvenes évek elejének egyik sajátos szokása. Pénzes Antalnál az olvasható ugyanis, hogy az állatkitömő műhelyeknek akkortájt a vadászok mellett a szerető gazdik adták a legtöbb megbízást./p>