Vörös Józsefné házfelügyelő 1966. május 26-án kezdte el vezetni a kemény fedelű, szürke Lakónyilvántartó könyvet. Bár ekkor már tizenharmadik éve élt és dolgozott a Dohány utca 84.-ben, lefogadom, ebben az új könyvben is gondosan áttanulmányozta a belső oldalt sűrű sorokban borító Tudnivalókat. Hiszen azok szellemében járt el.

Mielőtt bármit tett volna, elballagott a kerületi rendőrkapitányságra, és hitelesíttette a nyomtatványt. Lám, ott a pecsét az első oldalon. Aztán követte az utasításokat. A lakók családi és utónevét nyomtatott nagybetűkkel, tintával jegyezte föl, akárcsak a születési helyet és a bérlő anyja nevét. A születési időt viszont kisbetűkkel írta, de ugyancsak tintával, ahogy a személyi igazolvány lejártának dátumát is. Ezután grafitirónt vett a kezébe, hogy azzal töltse ki a következő rubrikákat: családi állapot, foglalkozás, a munkáltató neve és címe. Elvégre ezek változhatnak is. Aztán újra tollat ragadott, és beírta a lakó beköltözésének dátumát. Már csak egy hely maradt üres: oda azt kell majd beírnia, hogy mi módon szűnik meg a bérleti jogviszony.

Vörös Józsefné azzal is tisztában volt, hogy ha egy személyi igazolvány gyanús, haladéktalanul rendőrt kell kerítenie. A rendőrséghez fordult akkor is, ha a gondjaira bízott lakók közül valaki kijelentkezés és új címe megadása nélkül távozott. Fő- és társbérlők beköltözésekor megkövetelte az illetékes tanács lakáskiutaló végzését, és bár tudta, hogy a lakók adataik változását kötelesek neki jelenteni, félévente szépen mindenkit végigellenőrzött. Persze azt is észben tartotta, hogy a Lakónyilvántartó könyvbe csak a rendőrség, a bíróság, az ügyészség, a honvéd kiegészítő parancsnokság, no meg a rendőrség engedélyét bíró többi állami szerv pillanthat bele.

Pedig, én mondom, mindenki más is érdeklődéssel forgatta volna a Dohány utca 84. annaleseit. Megtudhatta volna belőle, hogy 1966-ban 36 olyan ember élt a házban, aki már az államosításkor is ott lakott. Köztük az 1876-os születésű Englender Ferenc, aki mindvégig, jelesül 1968-ig albérlőként volt bejegyezve. Vagy a Vrabéli testvérek, a főbérlő Teodor és a családtagként szereplő Hanna és Iván, akikhez 1968-ban - egyetlen kurta évre - még Agophia nevű húguk is beköltözött. De az őslakók közé tartozott Csaba Rozália csapos is, valamint Molnár Imréné, aki a legrégebben, 1949. január 11-én töltötte ki a bejelentőlapját.

Ákombákom betűk és kiírt kézírások követik egymást a könyvben - az újonnan érkezőknek alighanem maguknak kellett vesződniük a rubrikákkal. Sokan voltak, hiszen több lakásban - például a földszint egykori üzlethelyiségeiben - ágybérlőket fogadtak. Akadt közöttük italmérő és külkereskedelmi ügyintéző, préselő és kocsimosó, sőt legfőbb ügyészségi ügyintéző is. A rekordot alighanem Batta István nőtlen szakmunkás tartotta, aki kerek három évig mondhatott magáénak egy ágyat a Dohány utcában.

Csaknem ötszáz ember emlékét őrizte meg a Lakónyilvántartó könyv. Budapesti születésű nagyon kevés akadt közöttük. Volt viszont kalauz, ipari tanuló, kegydíjas, időellenőrző és ószeres "maszek". Volt köztisztasági alkalmazott, Taskentben született postai fordító, zongoraművész és énekes, de olyan is, akinek munkahelyéül a Szigeti Nagyszállót jegyezte be a házfelügyelő, foglalkozásaként pedig azt, hogy eltartott. Akadt, aki az újonnan épült lakótelepek valamelyikére költözött innen, más külföldre ment férjhez, megint más - nőtlen, huszonéves, mérnök ágybérlő - "illegálisan külföldre távozott". Olyan is volt, aki a harmadikról idővel lehurcolkodott a földszintre: hiába, a házban nem volt lift. Egyesek eltartottak lettek idős korukra, mások nyugdíjasok. Születtek gyerekek, változtak asszonynevek. Időről időre akadtak nehéz esetek is. Egy kárpitos például, akinek a jelek szerint annyiszor változott a munkáltatója, hogy - grafitirón ide vagy oda - a törlésektől szinte kilyukadt a papír.

Vörös Józsefné egészen a nyolcvanas évek elejéig használta ezt a könyvet a bérlők és hosszabb ideig náluk tartózkodó vendégeik nyilvántartására. Talán csak egy utasítást nem tartott be: hogy a betelt lakókönyvet - két év őrzés után - az illetékes rendőrkapitányságnak elismervény ellenében adja át. Így eshetett, hogy a füzet már csak a halála után került elő a földszinti házmesterlakásból. Akkor, amikor már sem IKV, sem tanács nem volt, sőt még házmesterlakás sem, csak osztatlan közös tulajdon. Igaz, Vörös Józsefné mindvégig tiszteletbeli házfelügyelő maradt. A Dohány utca 84. új tulajdonosai őt kérték meg, hogy őrizze a pince és a padlás kulcsát./p>