Mindössze hat tanéven át használhatta nyugalomban új épületét a Budapesti VII. kerületi István úti Magyar Királyi Állami Főgimnázium. Akkor kitört az első világháború, és bár a levelek hamarosan lehullottak, az iskola jó időre hajléktalan lett. Hadikórház költözött épületébe, és ott is maradt, szinte megszakítás nélkül 1917 karácsonyáig. Pedig nem akármilyen épületről volt szó: Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte - a Zeneakadémia jól ismert építészpárosa -, a legmodernebb, szecessziós stílusban.

A hányattatás addigra persze már lételemévé vált a pesti Csikágó iskolájának, amely úgy született, hogy a Barcsay utcai főgimnázium kinőtte a saját otthonát. Pedig új volt az is, csak hát az Erzsébetváros körúton túli része minden képzeletet felülmúló ütemben fejlődött. Így a kihelyezett osztályok 1902-ben István úti főgimnázium néven önállósodtak, és 1908-ra meg is kapták saját iskolájukat: fönt, a Liget oldalában, túl az Aréna úton.

Ennek a tágas, kényelmes épületnek inthetett búcsút az intézmény 1914. szeptember 26-án. Azon a napon mind a tizenhét osztály átköltözött a Budapesti Ágostai Evangélikus Főgimnázium Városligeti fasori székhelyére. Oda, ahonnan bő kétheti állomásozás után épp csak kivonult a magyar királyi budapesti népfölkelő parancsnokság első hadtápzászlóaljának nyolcszáz katonája. Érthető, hogy a gimnázium Értesítője szolid visszafogottsággal így nyilatkozott: "iskolánk bizonyos mértékben megérezte a háború hatását".

A két iskola együttélése teljes nagyüzemet jelentett a fasori intézmény számára. Reggel 8-tól 12 óra 25-ig - a 45 perces leckék közt 10 perces szüneteket tartva - az evangélikus gimnázium tartotta meg óráit, majd némi szellőztetés és takarítás után jöttek az István útiak. Az ő igényeiknek megfelelően még a rajztermeket, a hittantermet, a természetrajzi szertárt és az alagsor helyiségeit is osztályteremmé rendezték át.

Az osztályonként 50-70, mindösszesen 1500 gyerek napi jelenléte miatt "az épület belseje és felszerelése nagyobb mértékű kopást szenvedett". Nem beszélve a tanulmányi munkáról, amelyet az István úti főgimnázium esetében az állandó délutáni tanítás, a főbérlőknél viszont a rövid órák miatti folyamatos kapkodás hátráltatott.

Nem véletlen, hogy a kényszerű társbérlők minden követ megmozgattak a helyzet megoldása érdekében. 1917 őszén már úgy tűnt, győztek: szeptemberben a hajléktalan István útiakat beköltöztették a Barcsay utcai főgimnáziumba, hogy az intézmény "végre a méltányosság elve alapján a délelőtti tanítás jótéteményében részesüljön". Öt napig tartott a csoda, majd jött a hideg zuhany: "az igazgató rövid úton élő szóval nyert értesítést a miniszter úr azon elhatározásáról, hogy komoly méltánylást igénylő nevelésügyi szempontokból a Barcsay utcai főgimnázium délelőtti tanításra a saját épületét visszanyeri". A külső-erzsébetvárosiak ismét csak a fasorban kötöttek ki.

Önökre bízom, hogy kitalálják, milyen drámai eseményeket takar az István úti iskola Értesítőjének fent idézett mondata. De hogy nem akármilyen botrány lehetett, azt jelzi, hogy ezután már a szülőként exponált Márkus Jenő székesfővárosi tanácsos és Benedek Dezső bizottsági tag mellett Apponyi Albert miniszter is lobbizni kezdett érdekében, és "meleg pártolással" ajánlotta az intézet felszabadításának ügyét kollégája, a honvédelmi miniszter figyelmébe.

A kedvező döntés 1917 karácsonyán született meg. Mivel a hadvezetőség a honvéd hadikórházat teljes fölszerelésével az olaszországi hadszíntér közelébe szállíttatta, a betegeket pedig áthelyezték a főváros többi intézményébe, semmi akadálya nem volt, hogy az István úti iskola ismét a tanítást szolgálja. A visszatérők az épületet jó állapotban találták, a bútorokban és a szertárakban esett károkat pedig háborús veszteségként könyvelték el. Az együtt töltött három év emlékére a tantestület köszönőlevelet írt a fasoriaknak, ahol így emlékeztek meg róluk: "hisszük, hogy az együtt töltött idő csak erősítette közöttünk a kartársi összetartozás tudatát".

Azt hihetnénk, ezután az élet lassan viszszatért a rendes kerékvágásba az István úton. De erre egyelőre aligha volt esély, hiszen a hét hadba vonult és a négy áthelyezett tanárt nélkülözve naponta csak négy órát tudtak tartani a diákoknak. A terhek pedig nem csökkentek. Már januárban meg kellett kezdeni például a rendkívüli érettségire való felkészítését annak a tizenöt nyolcadikosnak, akiket a népfölkelői szemle hadviselésre alkalmasnak talált. Akik márciusban levizsgáztak, már indulhattak is a frontra./p>