József királyi herceg és hitvese, Auguszta hercegasszony 1926 őszén tekintette meg az új dunai mentőállomásokat. Az eseményt megörökítő fénykép tanúsága szerint a főrendű pár motorcsónakon járta végig a budapesti Duna-szakaszt, míg a kíséretükben lévő köcsögkalapos urak és egyenruhás rendőrök a hidakra függesztették vigyázó tekintetüket. De lefogadom, eseménytelenül telt el a nap.

A Budapesti Önkéntes Mentőegyesület - azaz a BÖME -, a székesfőváros és az államrendőrség együttműködésével azon a nyáron felállított dunai motoros mentőőrség feladata nem más volt ugyanis, mint a Dunába ugró öngyilkosok kimentése. Bár korábban már több kísérlet történt az osztag létrehozására, a hídon járóknak, ha látták, hogy valaki ugrik, öt-tíz percig is kiabálniuk kellett rendőri segítségért. A járőrszolgálat felállítása után azonban szervezetté vált a mentés: a rendőröket a BÖME képezte ki a Rudas és Császár fürdőben. A sikeren felbuzdulva tíz évvel később, 1936 nyarán egy "riasztó központot" is létrehoztak. Bár a gyakorlatok alkalmával az új intézmény fényesen vizsgázott, a BÖME által kiadott Mentők Lapja érezhető csalódással jegyezte meg augusztusi számában: "a riasztó központra felállítása óta nem volt szükség".

Pedig - ezt a havilap kétoldalas statisztikájából tudom - 1936 augusztusában is akadtak vízbe ugrók a fővárosban, szám szerint tizenhárman. Százhárom ember mérgezéssel próbálkozott, tizenkilenc szúrással, négyen kocsi elé ugrottak, tizenketten kinyitották a gázt. Nem sorolom tovább. Pedig a BÖME periodikájának szigorú számsoraiból az is kiderül, hogy a 179 augusztusi pesti öngyilkos közül tizenketten szerelem, hatan munkanélküliség miatt tették, amit tettek. Az áldozatok sorában 109 volt a nő (26 cselédlány, 32 magánzó), a mérgezések között pedig az altatószeres esetek vezettek.

Nem csoda, hogy dr. Sebők Zsigmond a bécsi és a budapesti mentőegyesület munkáját összevető cikkében jelentős teret szentelt az öngyilkosság kérdésének. Szomorúan állapította meg, hogy a kétszer olyan népes császárvárosban kevesebben vetettek véget önszántukból az életüknek, mint nálunk, s míg ott a világítógáz volt a legveszélyesebb szer, itt a lúg és a folttisztításra alkalmazott heresó. Dr. Sebők ugyanakkor azt is kiszámolta: a több pénzből gazdálkodó bécsi mentőszolgálatnál 17 pengőbe került egy eset ellátása, nálunk viszont csak 9 pengő jutott egyre.

Márpedig baleset volt bőven. 1936 augusztusában 3039 elsősegélyt nyújtott a BÖME. 1265 égési, lőtt és egyéb sebet, valamint ficamot és törést láttak el, 1158 rosszul lévőn segítettek, és még ott volt a 616 egyéb eset, például szülés, áramütés és idegen test nyelése. (Négyen végül szimulánsnak bizonyultak.) A balesetek között a munkahelyi szerencsétlenségek vezettek, de akadt 149 verekedésben szerzett sérülés és jó néhány gázolás is. 61 embert személykocsi, 13-at viszont lovas jármű ütött el.

A budapesti mentők tizenöt gépkocsival vonultak ki a bajba jutottak megsegítésére. Egyikük egy egészen új, "áramvonalas" Steyer betegszállító automobil volt. Kívül fekete, belül hófehér, melegvíz-fűtéses, ventilátorszellőzéses, kényelmes, alig rázkódó. Mivel Szent István napja alkalmából állították forgalomba, már részt vehetett az ünnepségeken előadódó 172 rosszullét ellátásában is. Augusztus amúgy is bővelkedett a váratlan helyzetekben. Volt verekedés, falomlás, ütközött autóbusz és villamos, 18-án pedig, amikor a berlini olimpia győztesei megérkeztek a Keleti pályaudvarra - tíz aranyérem! -, kilencen lettek rosszul az ünneplő tömegben.

A BÖME lapja mindazonáltal nem ragadt le a fővárosi esetek ismertetésénél. Közöltek összehasonlító statisztikákat a mezőgazdasági balesetekről, dicsérték az olimpiai játékok jól szervezett mentőszolgálatát. Nem mulasztották el hangsúlyozni, hogy Berlinben több nézőt kellett ellátni, mint sportolót.

Nagy teret szenteltek a különféle harci gázoknak: a polgári légoltalmi mentőcsapatok okulására a hólyaghúzó, fojtó, nyálkahártya izgató és egyéb gázokról is részletesen szóltak. A kishírekben ugyanakkor arra is kitértek, hogy Anglia ingyenesen szétosztott gázálarcokkal kezdte el fölszerelni a polgári lakosságot. Svájc sem késlekedett tovább: az alpesi államban darabonként 20 frankért lehetett védőfelszerelést kapni./p>