"Hallgasd meg keféd szavait! / S épek lesznek a fogaid!" - így végződik A fogkefe panasza című költemény, amelyben a serdületlen gyermekek lelkiismeretére igyekezett hatni harminchét évvel ezelőtt a Magyar Vöröskereszt VIII. kerületi szervezete. A poémához mellékelt rajz zokogó fogkefét mutatott, a rigmusok pedig arról számoltak be, hogy míg a hajkefét és a fésűt minden reggel használja a tanulóifjúság, a fogkefe "munkára kész, tétlen pára".

Ennyi év távolából sajnos nem tudom megítélni, hogy igaza volt-e Dubravecz Attilának és Lelkes Miklósnak, és a józsefvárosi ifjúság legfőbb gondja a hatvanas évek derekán valóban a már-már Tom Sawyer-i szutyok volt-e, miként azt Az őrsi doktor című kiadvány szerzőpárosa sugallta. De tény, hogy a füzetben A fogkefe panasza mellett A szappan éneke is helyet kapott. Ebben a szappan nemcsak biztosította a VIII. kerületi gyerekpopulációt, hogy szeret a nyakán csúszkálni, a fülcimpája mögé kukucskálni, valamint "elfogyni / fürdésben, mosdásban", hanem együttműködést is ajánlott: "Fogjunk kezet, pajtás! / És üzenjünk hadat! Minden földi szennynek, / piszoknak, maszatnak!"

Az összefogásnak meg is lett az eredménye, hiszen a Józsefvárosi lexikonban azt olvasom, hogy 1969-re már minden VIII. kerületi iskola kiérdemelte a Tiszta iskola, egészséges ifjúság címet. Arról nem is beszélve, hogy az elérhető maximumra nőtt a mozgalom szervezettsége: 135 alapszervezetben 11500 önkéntes és 2600 ifjú vöröskeresztes tevékenykedett. Ez a temérdek ember minden erejét az egészségügyi nevelésre, a betegség megelőzésére és az önkéntes véradók toborzására fordította.

Az őrsi doktor című kiadvány szerzői megismertették a gyerekeket Szivacs Maci jótéteményeivel és az egészségmegőrzés fortélyaival is. Meséltek nekik a gyilkos galócáról, valamint egy Tóbiás nevű szamárról, aki télen sem sapkát, sem kalapot nem tudott ölteni, de egy bolti eladó segítőkészsége révén rátalált az adottságainak megfelelő báránykucsmára. A költeményeknél alighanem csak a Hapci manó című, két "tüsszentésből" álló színmű szerzett több kellemes percet a tanulóifjúságnak. Ebben Cicadoktor és Cin-Cin nővér győzi meg a kisdobosnyakkendős kiscicákat, hogy Hapci manó gyakorlatával szemben szerencsés zsebkendőbe fújni az orrukat.

Azoknak, akik elképzelni sem tudják, vajon milyen alkalmakra szánták a szerzők ezeket a léleknemesítő műveket, hadd idézzek föl két fogalmat: őrsi foglalkozás és osztályklubdélután. Azt viszont már én sem tudom elképzelni, vajon mi módon volt hivatott hatni a célcsoportra a Ne szemetelj! című, színes rajzokkal és frappáns rigmusokkal teli brosúra ugyanebből a korszakból. Az Egészségügyi Minisztérium leporelló formátumú kiadványát forgatva persze mindenki szembesülhetett saját hanyagságával. A főszereplővé választott utcai szemétgyűjtő például figyelmeztette a vasárnapi ruhás munkáscsaládot, hogy ha leszállnak a villamosról, a jegyet még véletlenül se dobják a földre. Rádörrent a gyerekekre, hogy az utcán is rendesen egyenek: "Minden pajtás tudja már: / Mag és csutka nekem jár!" Rajtakapta a gondatlan jampecet - "Ne köpködj és ne dobálj el / Cigarettacsutkát: / Gondolj tiszta otthonodra / S tartsd tisztán az utcát!" -, valamint grabancon ragadta a notórius szemetelőt: "Hopp! Most megvagy! Elcsíptelek! / Hová dobtad a szemetet? / Nem látsz engem? hasam kövér! / papír, szemét mind belefér".

A minisztériumból nézve persze jó ötletnek tűnhetett akkor, a hatvanas években az úttörők meggyőzése. A "Tisztasággal is véded a közösséget!" jelszó vagy a formaruhás utcaseprő mellett mosolygó utcai szemétláda tuti sikernek ígérkezett. Most őszintén, ki dobná el az almahéjat vagy a papírfecnit, ha azt olvassa, hogy "Köztisztaság dolgozója / Reménykedve mondja: / Ha majd nem lesz annyi szemét / Nem lesz annyi gondja". De azért most, hogy élemedett korba jutottak, és maguk is szülők lettek az akkori úttörők, nem árt végignézni a budapesti utcákon. Lehet, hogy a szórólapkampányoknak már akkor sem volt semmi értelmük?