Beletúrtak már valaha a más kidobott életébe? Lapoztak át valaha szemétre vetett papírhagyatékot? Ha igen, önök is tudják, amit én. Hogy miket tettek el egy életre szólóan a szüleink és nagyszüleink.

Igazolványokat mindenekelőtt. Katonakönyvet, élmunkás-bizonyítványt, tömbbizalmi-okmányt, cserkész-, úttörő-, kiszista- és párttagkönyvet. Villamosbérletet és könyvtári olvasókártyát, háborús cukorjegyet és békebeli húsjegyet. Megőrizték még a kinevezési okmányokat, a fizetési besorolásokat, a nyugdíjaztatási papírokat. Eltették a be- és kijelentőszelvényeket, a lakbérkönyveket és a jótállási jegyeket. Meg - engedve a pecsétes papírok bűvöletének - a rádióengedélyeket is.

Az óbudai Repkény utcában lakó Gnauer Mária például még 1935. június 13-án tette el azt az Engedélyokiratot, amelyet "rádió-vevőberendezés létesítésére és üzemben tartására" állított ki számára a Magyar Királyi Postaigazgatóság budapesti részlege. 122676 fővárosi polgár birtokolt abban az évben efféle papirost. Gnauer Mária, aki az igazolás szerint már 1929 áprilisa óta rádió-előfizető volt, a többiekhez hasonlóan havonta 2,40 pengőt volt köteles használati díj címén a Tavasz utcai postahivatalban nyugta ellenében befizetni. Ennyi pénzért egyetlen vevőberendezés működtetésére volt jogosult. Igaz, beszerezhetett további készülékeket is, amelyeket felváltva üzemeltethetett.

Gnauer Mária kötelmeit kivonatosan, de így is tizenkilenc pontban sorolta föl az engedélyokirat. Rögtön az elsőben figyelmeztették: ha nem tartja magát a regulához, két hónapos elzárással, illetve akár 240 pengős bírsággal büntethető - nem beszélve a rádió elkobzásáról. Jobban tette hát, ha a díjat rendesen fizette, engedélyét és készülékét a hatóság engedélye nélkül másra át nem ruházta, viszont hagyta, hogy a királyi posta bármikor ellenőrizze őt. Vállalta, hogy engedélye lejárta vagy visszavonása esetén a készüléket nyolc napon belül leszereli, lényeges alkatrészeit a m. kir. posta által lepecsételt dobozba zárja. Engedélyt kapott ugyanakkor arra, hogy rádióját kirándulásra és nyaralásra magával vigye - természetesen csak úgy, ha az engedélyokiratot is mellé csomagolja. A lényeg persze a következő passzusban rejlett: "Az engedélyezett berendezésen csak a rádióhírmondók által terjesztett »mindenkinek« szóló közlések, képek és a kísérleti állomások által adott és személyes levelezés jellegével nem bíró jelek (jelzések) vehetők fel".

Nincs abban semmi csodálatos, hogy tizenhét évvel és legalább két rendszerrel később, amikor Osváth Zoltánné XII. kerületi, Remény utcai lakos folyamodott Rádióműsorvevő-engedélyért, a kapott blankettán ezt a mondatot kivéve szinte minden más volt, mint a korábbin. Például az, hogy leszögeztetett: ha Osváthné táviratokat továbbítana, esetleg távbeszélgetéseket folytatna a rádióján, öt évig terjedő fogházzal lenne büntethető. Változást jelentett az is, hogy ő tíz forint előfizetési díjat fizetett havonta, ugyancsak egyetlen vevőkészülékért. Azt a rádiót viszont sehová nem vihette magával, hiszen az "idegen lakásban, albérletben vagy társbérletben felszerelt csatlakozó berendezések után" külön engedélyt kellett váltani. Osváthnét azonban nem lehetett elrettenteni: 350 ezer, a megnagyobbodott Budapesten élő társával egyetemben kiváltotta a rádióengedélyt, és meg is őrizte egy fél évszázadig.

Pedig lett volna egyszerűbb megoldás is. Emlékeznek még arra a kifejezésre, hogy vezetékes rádió? Tudják, az az egyszerű fajta, amelyen jóformán csak ki- és bekapcsoló gomb volt. Nos, Prechl Ferenc pesterzsébeti lakos ilyenre kért engedélyt 1962 májusában. Nem is volt igazán bonyolult az ügyintézés. Megtudakolták a foglalkozását, alkalmazási helyét, önálló vállalat esetén alkalmazottainak számát, esetleges birtokának területét katasztrális holdban. Ezen adatok megadása után viszont csak annyit kellett vállalnia, hogy a Magyar Posta tulajdonát képező hangszórót nem mozdítja el a helyéről, és nem is eszközöl rajta semmilyen változást. S persze hogy megfizeti a - többi rádióénál mindenkor alacsonyabb - előfizetési díjat.

Mégsem lepődhetünk meg igazán azon, hogy Budapesten még a vezetékes rádió fénykorában, az ötvenes évek végén is legfeljebb minden tizenkettedik előfizető hallgatott dróton érkező adást. A többiek, úgy látszik, szerették tekergetni a gombokat./p>