Az apukám szerint a szocializmus akár működhetett volna is, ha nem hiányzott volna belőle egy fontos tényező: a szocialista ember. Alighanem hasonló következtetésre jutottak a Budapesti Vendéglátó-ipari Tröszt Revizori és Ellenőrzési Osztályának munkatársai is. Legalábbis ez tűnik ki abból, hogy 1962. december 18-án úgy határoztak, fokozzák a célellenőrzések "hatékonyságát és ütőképességét". Alig tizenegy hónappal később már közre is adták a Visszaélések felfedésére alkalmas ellenőrzési módszerek című, az ellenőrök válogatott műhelytitkait összegző stencilezett kiadványt.

Tanulságos olvasmány ez a mintegy ötvenoldalas füzet. Önök talán nem is gondolnák, negyven évvel ezelőtt hányféleképpen voltak képesek megkárosítani a társadalmi tulajdont és a fogyasztókat az éttermek, eszpresszók, borozók és egyéb vendéglátó-ipari egységek dolgozói. Elég, ha anynyit mondok, hogy csak a kávéval kapcsolatos lehetséges visszaélésekkel hat sűrűn gépelt oldal foglalkozik? A felkészült ellenőr kutakodott a raktárban és a pénztárgép ellenőrzőszalagja körül, leszámolta a kiadott szimplákat (3 gramm kávé) és duplákat (kétszer annyi) nyilvántartó, előre nyomtatott blokkokat, belemélyedt a kávékönyvbe, és a műszak kellős közepén csinált úgynevezett kávérovancsot. Lemérte a felhasznált kávét, ellenőrizte az adagolókanalat, és ha úgy találta, hogy az egy adagra eső kávéfogyás 2,8 grammon alul, esetleg 3,1 grammon felül van, "felvetette a felelősség kérdését".

Nehogy azt higgyék, hogy a fagylalttal vagy a csapolt sörrel egyszerűbb volt a helyzet. Sőt itt vannak a komolyabb szeszes italok. A gondos ellenőr például, ha borügyben kutakodott, helyszíni borfőzéssel kezdte a munkát, mert "az esetleges Malligand-fokkal nem egyező egységár egyrészt kiindulópontul szolgálhat, másrészt a későbbiek során megállapított árdrágítás terén bizonyítékul felhasználható". Azon meg tényleg nincs mit csodálkozni, hogy aki badacsonyiként ad el valami homoki lőrét, az a röviditalokat is manipulálja. Edzett ellenőr már meg sem lepődött, ha bonbonmeggyként tálalt kommersz likőrre vagy Cabinet brandynek beállított Toborzó, esetleg Dékány brandyre bukkant. Ne bagatellizáljuk a dolgot: ha kisüsti vegyes csurrant a szilvapálinkásnak hitt pohárba, az literenként 10 forint jogtalan hasznot is hajthatott a csalárd vendéglősnek. Így hát jött a helyszíni fokolás, a kiöntőüvegekben lévő nedű vizsgálata, sőt a poharak ellenőrzése. Hiszen bármikor előfordulhatott, hogy kimosás után vizet hagytak a pohárban, és arra öntötték rá a féldecit.

Komolyan mondom, macerás élet lehetett az ellenőröké. Nyitva kellett tartaniuk a szemüket, hogy a felszolgált virsli, máj, kolbász avagy flekken, illetve bármilyen készétel megfelel-e a súlyelőírásoknak. Összevetették a nyilvántartásokat, hogy a dolgozók nem engedtek-e teret a "térítés nélküli fogyasztásnak", nem selejteztek-e ételt a selejtkönyvön kívül, vagy nem dolgoztak-e át anélkül valamely fogást, hogy ezt a körülményt a menükönyvben rögzítették volna. Aztán ott voltak a kalkulációs visszaélések: képzeljék, helyenként nem átallottak akkor is a régi áron kínálni valamit, ha közben olcsóbbá váltak a nyersanyagok! Sőt még az is előfordult, hogy a vállalat által megszabott irányárhoz az előírt haszonnál magasabb összeget adtak hozzá.

Soroljam tovább? Éber ellenőr híján a pincérek hajlamosak lettek volna a saját maguk által bevitt kenyeret, esetleg szeszes italt értékesíteni a vendéglőben. A cukrászok magasabbra sütötték volna a tortakarikát, hogy kevesebb kelljen hozzá - az amúgy is vizezett - vajkrémből. A pincérek az egész üveg bort zenés felárral számlázták volna, mit sem törődve azzal, hogy a felét a vendég még zene nélkül itta meg. Ellenőrzés nélkül a felíró talán még azt se vette volna észre, hogy a felszolgáló hosszúlépést mond be, miközben nagyfröccsöt visz a vendégnek, esetleg néhány jobb falatot csempész ki valamely cimborájának a karjára vetett hangerli - azaz pincérkendő - alatt. És a pénztárosok? A sillabusz szerint bármikor képesek lettek volna idegen vagy már használt blokkot szúrni a többi közé.

1963 novemberétől azonban vége szakadt ennek a vircsaftnak. Legalábbis szerintem. Mert arra gondolni sem merek, hogy a Budapesti Vendéglátó-ipari Tröszt ügyeskedésre hajlamos dolgozói - például a visszaélések révén megkeresett forintok bölcs átcsoportosításával - rövid úton elejét vették volna az állandó zaklatásnak./p>