Budán még javában lőttek, amikor Sipka Jánosné belépett a Magyar Házfelügyelők Országos Szabadszervezetébe. Igaz, élhetünk a gyanúperrel, hogy a derék házmester nem kelt útra a Hársfa utcából csak azért, hogy a romok és lótetemek között elgyalogoljon a Semmelweis utca 4.-be, leróni a tagdíjat. Inkább úgy történhetett, hogy az igazolvány kiállításakor, 1945. április 9-én visszamenőleg, februárig fizetett.

De ez tulajdonképpen mindegy is. A lényeg az, hogy Sipka Jánosné a felszabadulás utáni percekben szervezett dolgozóvá vált, és az érdekképviseletbe férjét is magával vitte; igaz, csak mint pártoló tagot. Az orosz nyelvre is lefordított ideiglenes igazolványt még a nyáron állandóra cserélték, a következő júliusban pedig bizonyára érdeklődéssel figyelték az immár Magyar Házfelügyelők és Segédházfelügyelők Országos Szabad Szakszervezetének (MHOSZ) átalakulását. Az akkor már a Szent István körút 13.-ban működő szervezet céljait minden bizonnyal ők is magukévá tették: "A magyar házfelügyelőknek és segédházfelügyelőknek szakszervezetbe tömörítése, társadalmi és gazdasági érdekeiknek megvédése, munkaviszonyaiknak szociális rendezése, a tagok anyagi és szellemi színvonalának emelése és demokráciára nevelése." A célkitűzések elérését a házaspár a maga részéről fejenként havi négy, majd 4,50 - jövedelemarányos - forint befizetésével, valamint sport- és kulturális támogatással segítette. Sipka János még a temetkezési segélyalapba is belépett.

1952-ig nagyon is helyénvalónak tűnt az MHOSZ jelvénye, a háromszögletű, vágott pajzs, benne egy kapukulcsot markoló, erős bal. Akkor azonban, tekintve, hogy februárban sor került a bérházak államosítására, jelentősen megváltozott a helyzet. No nem mintha a házfelügyelőnek nem ugyanazt kellett volna csinálnia, mint addig: éberen őrködni a lakónyilvántartás fölött, este bezárni és reggel kinyitni a kaput - közben pedig kapupénz fejében beengedni a kimaradókat -, takarítani a lépcsőházat és az udvart, a lakóktól esténként begyűjteni a szemetet és lehordani a kapu elé, segédkezni, ha valakinél csöpögött a csap vagy szikrázott a konnektor. A feladat természetesen ugyanaz maradt. Az érdekeket viszont nem nagyon volt már kivel szemben képviselni: hiszen a háziurak elnyomását fölváltotta a köztulajdon szabadsága.

Míg az ingatlankezelés módja és szervezete folytonosan változott a fővárosban, így a VII. kerületben is, Sipka Jánosné mindennapjai nagyjából ugyanúgy telhettek. Végigház-mesterkedte az ötvenes és a hatvanas éveket, közben alighanem némi beletörődéssel figyelte, hogyan lesz más a világ. Ötvennyolc éves volt, amikor 1969-ben megjelent a Budapesti lakóbizottságok kézikönyve, benne megannyi, a házfelügyelőkre vonatkozó hasznos tanács. Például az, hogy "tekintsék a lakóbizottságok a házfelügyelőket egyenrangú félnek, és törekedjenek a legjobb munkakapcsolat kialakítására és a helyes együttműködésre". A lakók választott vezetőinek arra is felhívták a figyelmét, hogy "a házfelügyelők a házkezelőségek alkalmazottai. Utasítani és felelősségre vonni őket csak a munkaadó jogosult."

Sipkáné meg csak szedte a lakbért - a Lakbérkönyv szerint az éves díj öt százaléka volt a házfelügyelői díj és a szemétpénz -, vezette a lakónyilvántartást és a műszaki igénybejelentő könyvet. Az utóbbit úgy, hogy tudta, úgyis minden beázásnál áll majd a bál a házban. Hiszen nem lehetett véletlen, hogy a könyv szerzői nyomatékosan felhívták a lakók figyelmét, műszaki hiba esetén elégedjenek meg a házkezelőség riasztásával: "az ilyen természetű bejelentések feleslegesen növelik a különböző szervezetek - társadalmi szervek, újságok, rádió, televízió - munkáját."

Aztán Sipka Jánosné elérte a nyugdíjkorhatárt. Talán vele is azt történt, mint sok ezer kollégájával: mivel szolgálati lakásuk helyett a házkezelőség nem tudott nekik másikat adni, nyugdíjasként éltek tovább a korábban oly nagy gonddal vigyázott házban. Eljött a tömbházfelügyelők, a gondnokságok, a takarítóbrigádok kora. A lakók meg kapukulcsot kaptak, és megtanulták levinni a szemetet.