Tizenhét különböző levelet fűzött le Molnár Győző a Lakás ügyiratok című dossziéba 1958 februárja és 1966 vége között.

1957-ben (ezt meg a Családi ügyiratok dossziéból tudom) Molnár Győző már aratott egy nagy győzelmet. A bíróság jogerős ítélettel kötelezte a hozzá még 1950-ben beköltöztetett belügyi alkalmazottat, hogy hagyja el a kétszobás Vadász utcai lakást. Nem csoda, hogy a diadalittas főbérlő új célt tűzött maga elé: lakható otthont akart. Panaszában, amelyet az V. Kerület Tanácsának Végrehajtó Bizottságához nyújtott be, három dolgot kifogásolt. Rosszak a bejárati ajtók, a padozat alatt a feltöltés egyenetlenül összenyomódott, ráadásul a padozaton kétujjnyi hézagok láthatók. És lőn csoda. Hédervári János oszt.vez. 1958. február 24-én felszólította Vízvári Rezsőt, a Házkezelési Igazgatóság vezetőjét, hogy "a hiányosságokat pótolja".

A HKI azonban más állásponton volt. A padozat ügyében a Fővárosi Tanácshoz fordultak jogorvoslatért, jelezve, hogy "nagyfelújításra" egyelőre nincs mód a Vadász utcában. A fővárosnál nekik adtak igazat, és a határozatban kimondták, hogy ha a lakónak ez nem tetszik, menjen a bíróságra. Molnár Győző felháborodott. Válaszában utalt arra, hogy ő is, felesége is kitüntetett dolgozó, nem beszélve arról, hogy "A nép országa tettek országa, nem pedig a munka és a felelősség alól rendeletekkel kibújni".

Bár a panaszt elutasították, a Vadász utca 30., I. emelet 7. alatti lakásban egyre izgalmasabbá vált az élet. 1958 őszén kiderült ugyanis, hogy a födém megerősítésre szorul. A BUVÁTI megtervezte a födémcserét, Molnár úr pedig azzal a javaslattal élt, hogy egyúttal korszerűsítsék is a lakást. A kerületi tanács azonban résen volt: november 20-án kelt levelükben leszögezték, hogy "amennyiben lakását korszerűsíteni kívánja, úgy azt csak a saját költségén, OTP támogatás igénybevételével végeztetheti el".

Egy évbe sem telt, és a HKI 1959 tavaszán arra kérte Molnár Győzőt, nyilatkozzon, "miként lenne hajlandó a konyhában a födém megerősítő munkálatokat elviselni". Nem tudom, mit válaszolt erre a főbérlő, de a HKI főmérnöke által 1965 októberében írt, szokatlanul hosszú és meglehetősen pikírt hangú levélből kiderül: a szobákban lévő állványoktól a kályhák nyugodtan működhettek, míg "a konyhában a vízcsap előtt lévő dúc valóban zavar, de attól még a falikút használható".

Molnár Győző panaszát egyébként az V. Kerületi Népi Ellenőrzési Bizottság is elutasította, és a tanácstagi beszámolón előadott panasza sem járt eredménnyel. Legfeljebb az vigasztalhatta, hogy engedélyezték neki a lakásával szomszédos, a korszerűsítés következtében immár funkcióját vesztett három közös WC és egy kamra "átcsatolását". Azaz kapott a tanácstól még hat négyzetmétert.

Habár Sudár főmérnök világosan leírta, hogy a kerületben 343 aládúcolt lakás és további 1400 födémcsereigény várt sorára, sőt azt is jelezte, hogy "az aládúcolás vis maior, amiről a HKI nem tehet és a rendelkezésünkre bocsátott anyagi eszközökkel többre nem is vagyunk képesek", furcsa módon a födém életveszélyessé válása után nyolc, az állványerdő felállítása után pedig hét évvel mégiscsak történt valami. Molnár Győzőnek eszébe jutott ugyanis, hogy a sajtó nagyhatalom.

A lakásdosszié utolsó irata egy hosszú levél, amelyet 1966 szeptemberében a Népszava szerkesztőségének címzett az V. kerületi HKI. Ha hiszik, ha nem, akkoriban igencsak felgyorsultak az események. A Vadász utca 30.-ban irodákat fenntartó Fővárosi 2. Számú Építőipari Vállalat belátta a helyzet tarthatatlanságát, és vállalta a födém acélgerendákkal való megerősítését. A HKI állta a beruházás terheit, a lakóbizottság pedig társadalmi munkát ajánlott fel. Őszre elkészültek - lemázolva! - a dúcokat kiváltó acéltartók, a lakók pedig nekiállhattak a lakások festésének.

Happy end, ugye? Csak hát mire a Molnár család idáig eljutott, felnőttek a gyerekek. Azoknak, akik nem éltek akkoriban, esetleg már elfelejtették, legközelebb arról mesélünk, mit is takart húsz-harminc éve az úgynevezett lakásigénylés.