Hallottam olyan véleményt, hogy a tárcaírás átmeneti műfaj újságírás és szépirodalom között. Nem értek ezzel egyet. A tárca szerintem napi- vagy hetilap számára íródott sajátos irodalmi alkotás. Sajátos, mondom, mert napi- vagy hetilapot sokan olvasnak, ellenben hogy a dologból ne újságcikk, hanem irodalom, nevezetesen tárca legyen, ahhoz - rég hallott kifejezéssel szólva - írói véna kell. Sőt tárcaírói véna. Ilyen pedig van Ferdinandy Györgynek. Még ugyan erős!

Új kötete (tárcáinak gyűjteménye) egyébként nem hazudtolja meg azt az axiómát sem, amely szerint az író, még ha palástolja is, alapvetően önmagáról ír. Ferdinandy tárcáiban mindvégig jelen van az emigrációban töltött majdnem négy évtized, a trópusok, Puerto Rico, a hazalátogatás keserédes örömei. "Létkérdések - idézi egy kritikusát -: magány és valahová tartozás, idegenség és otthonteremtés a világban. - Majd (ön)ironikusan hozzáteszi: - Hát igen. Mindig is műalkotás szerettem volna lenni. Írom tovább magánlegendáriumomat."

Ezek a tárcák Ferdinandy Györgyről szólnak. Az íróról, aki emigránstársaival közösen arról gyárt elméleteket, miért nincs magyar irodalmi Nobel-díj ("hogyan lehetséges, amikor irodalmunk - és ebben minden trópusi magyar egyetért! - a legkitűnőbbek közé tartozik"), és aki felemás érzésekkel keresi helyét a kortárs magyar irodalomban; valamint az emberről, aki szereti a Törökbálinti úti Barackos büfét, és aki Puerto Rico-i álmaiban a Feneketlen-tó után sír. Miközben tárcát ír, Ferdinandy azon gondolkodik: "Milyen lesz honi környezetben? Elcsépelt? Elviselhető? Érdekes vagy érdektelen?" A legkönnyebben egyetlen szóval válaszolhatunk: emberi. Igen. Mélységesen az. (Orpheusz, 132 oldal, 1500 forint)