Még két hete sincs, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök kémelhárító múltja miatt kirobbant a harmadik köztársaság történetének erkölcsi szempontból legjelentősebb botránya, de a politikai szereplők, a közírók, újságírók és sajtólevelezők a kérdés szinte valamennyi aspektusát megvilágították. Az álláspontok Medgyessy egykori és mai szereplésének teljes erkölcsi és politikai elutasításától számos köztes variáción át annak teljes erkölcsi és politikai elfogadásáig terjednek.

Melyek ezek az álláspontok és mennyiben tarthatók?

Nem meglepő, ha a koalíció politikai ellenfelei mind erkölcsi, mind politikai értelemben offenzívát indítottak. A jobboldali politikusok és véleményirányítók álláspontja egységes képet mutat. Számukra Medgyessy még ma is a "D-209-es elvtárs", aki nem egyszerűen kémelhárító, hanem ügynök volt, s személyében a régi rendszer legrosszabb vonásait egyesíti. Ha a választások előtt bevallotta volna múltját, akkor azért kellett volna távoznia a közéletből, ám mivel nem vallotta be, így azért. Ha közvetve a KGB-t segítette, akkor azért kell mennie, mert idegen hatalomnak dolgozott, ha viszont az IMF-hez való csatlakozással a hazai reformerőket támogatta, akkor azért kell mennie, mert meghosszabbította a kommunista rendszer agóniáját. Csiki-csuki játék ez, amelyben a célkeresztbe került személynek nincs és nem is lehet jó lépése. A jobboldal szerint az információt a szocialistákhoz közeli körökből szivárogtatták ki (feltehetően az Új Baloldal köreiből), nekik ehhez nincs közük, noha az ő malmukra hajtja a vizet. Úgy tesznek, mint akik nem tudtak róla, bár természetesen Medgyessyről, mint a régi rendszer egyik prominenséről, eleve a legrosszabbat feltételezték.

A jobboldal szerint erkölcs és politika a lehető legszorosabban fedi egymást: ezek szerint ma Magyarországon politikusok csak azok lehetnek, akik: a.) nem voltak vezetők a Kádár-rendszerben, és akik b.) sohasem hazudnak.

Meglehetősen "ambiciózus" álláspont ez, mert a lécet olyan magasra teszi, hogy e vélemény hangoztatói maguk sem vinnék át. A magyar demokrácia tizenkét éves történetében nyolc éven át a jobboldal volt hatalmon: 1990-94 között az Antall-, majd Boross-kormány, 1998-2002 között pedig az Orbán-kormány. Vajon mi akadályozta meg őket abban, hogy a közélet tisztaságával kapcsolatos mai szigorú elvárásaiknak megfelelő törvényekkel a saját jogalkotásukban is érvényt szerezzenek? Mindeddig úgy tűnt, hogy a jobboldal is osztja a rendszerváltás kimondatlan konszenzusát, mely szerint a "balhét" a III/III-asok viszik el - valamint akik jelentéseiket olvasták (például más minőségében Medgyessy Péter) -, de az állami- és pártfunkciókat betöltők, valamint más "szakszolgálatok" alkalmazottai megmaradhatnak a politikában és a közéletben. Az akkori jobboldal elutasította az 1990. szeptemberi Hack-Demszky-féle javaslatot, ehelyett a lehető legszűkebb körű átvilágítást szorgalmazta. Ráadásul az MDF-kormány csak 1994-ben alkotta meg az ügynöktörvényt, amely így értelemszerűen nem vonatkozott az első szabadon választott parlament tagjaira.

A szóbeszéd szerint Antall József politikai okokból ellenezte az ügynöktörvényt, mert elfogyott volna a kormánytöbbsége. Rá kellett döbbennie, hogy erkölcsi megfontolásainak nem tud politikailag érvényt szerezni. Nem azért távolította el Csurka Istvánt az MDF-ből, mert utóbbi ügynök volt, hanem mert ellene fordult. Utóda, Boross Péter, ugyancsak feltűnően óvatosnak bizonyult az ügynökpolitikában. Volt akkoriban egy érdekes történet: a Kádár-rendszerben lecsuktak valakit, mert az amerikaiaknak kémkedett. Az illető a rendszerváltás után felülvizsgálati kérelemmel élt, mondván, hogy nem a hazája, hanem a rendszer ellen kémkedett, éppen a szabad világ, a demokrácia és a szabadság elveinek és értékeinek védelmében. Érvelését nem fogadták el, börtönbüntetését le kellett töltenie, mondván a haza ellen akkor sem lehet kémkedni, ha ott diktatórikus rendszer van. Most viszont a jobboldali ellenzék azt vallja, a haza javára azért nem lehetett valaki kémelhárító, mert a rendszer diktatórikus volt. Külön-külön bármelyik álláspont védhető, de egyszerre mindkettő nem.

Politikailag tehát, úgy tűnik, a jobboldal erkölcsi szigora nem akkor enyhül, ha "a bárányok hallgatnak", hanem csakis akkor, ha az ő soraikba ülnek át. Egyrészt így könnyen kézben tarthatókká válnak, másrészt - lojalitásukért cserébe - múltjuk hirtelen eltűnik, varázslatosan megszabadulnak tőle, a politika plasztikai műtétén esnek át. De a Medgyessy-ügyben vádlóként ők nem szerepelhettek, mert nem nyújthattak volna hiteles alakítást. Sokatmondó tény, hogy a Fidesz - MPP e témában azt a Rogán Antalt állította frontvonalba, aki már csak életkoránál fogva sem lehetett részese a diktatúra erkölcsi mételyeinek. Saint-Just szerepét csak ő játszhatta el. Szerepeltetése azonban kommunikációs szempontból tévedés volt, mert azt sugallta, hogy csak a fiatalok lehetnek "tiszták", és a ma fiataljainak pusztán életkoruk alapján joguk van erkölcsi ítéletet alkotni szüleik, bátyjaik és nővéreik nemzedéke felett. A Fidesz - MPP már a kampányban is hajlott a nemzedékek szembeállítására, amivel megsértette az idősebbeket, s erre rá is fizetett. Mert nem igaz, hogy mindenki sáros, aki a diktatúrában élt. Nem igaz, hogy a diktatúrában nem lehetett tisztességesnek maradni. Ám a demokráciában sem mindenki tisztességes.

Kérdés, hogy a rendszerkonform tisztességtelenség vagy a rendszeridegen tisztességtelenség számítson-e inkább. Az a jobboldali álláspont tehát, amely az erkölcs és politika - utólagos és kizárólag a politikai ellenfelekre alkalmazandó - teljes azonosítására épít, nem nevezhető őszintének. A most benyújtott - 12 évvel elkéső - összeférhetetlenségi törvényjavaslat a korábbi jobboldali kormányok e tárgyban bemutatott maszatolásának utólagos beismerése. Azt üzeni, hogy a politikusok erkölcsi érzéke eltompul a hatalomban, de hirtelen visszatér a hatalomból való kikerülés után.

A másik végletes álláspont az erkölcs és politika teljes elválasztása, egyfajta bombabiztos immunitás a politika erkölcsi kontextusával szemben, mely kórság elsősorban az MSZP képviselőit sújtja. Mintha nem értenék, hogy mi is a probléma. Nyilvánvalóan ismerték Medgyessy előéletét, de bámulatos módon eszükbe sem jutott, hogy ebből bármi gond lehet. Kommunikációs csapatuk - ha van ilyen - láthatóan semmilyen stratégiát nem dolgozott ki arra az esetre, ha ez kiderül. A válság egyik legérdekesebb vonása a szocialisták utánozhatatlan képessége arra, hogy teljesen természetesnek tartsák azt, amit rajtuk kívül kevesen tartanak természetesnek.

Ebben az idő a szocialistáknak dolgozik, hiszen ahogy távolodunk a rendszerváltástól, egyre kevesebb embert érdekel a múlt. Tíz év múlva ez már aligha lesz politikai probléma. Az emberek mindenekelőtt: békében, nyugalomban, biztonságban szeretnének élni. Az foglalkoztatja őket, hogy mire futja a jövedelmükből, és mit hoz számukra a holnap. Az egykori gyalázatos és dicsőséges tettek jelentősége elhomályosul, napi politikai értelemben egyre kevésbé lesz releváns, egyre inkább a történeti fordulópontok világába helyeződik át. Fáj a szívünk Trianonért, 1944-ért, 1956-ért, de az embertelenségek okozta minden sérelmünk a magyar történeti hagyomány részévé válik, amelyre újabb és újabb történeti rétegek rakódnak rá.

Igaz viszont, hogy a történeti felejtés nem válhat erkölcsi felejtéssé, az erkölcsi kérdések ahistorikusak, időtlenek. Történeti-politikai konfliktusok nem reprodukálhatók, az erkölcsi konfliktusok azonban örök életűek.

E különbség elég indok arra, hogy elválasszuk egymástól az erkölcsöt és a politikát, mint különböző emberi cselekvéstípusokat és normarendszereket. De nem indok arra, hogy a politikát teljesen kiszakítsuk abból az emberi világból, amelyet erkölcsi normáink - adott történeti kontextustól függetlenül - meghatároznak. Erkölcsi választásaink alapesetben a jó és a rossz közötti választások, politikai választásaink viszont - demokratikus körülmények között - "többé-kevésbé" típusúak. A demokratikus politikában sohasem az igazság és a hamisság között választunk, hanem sokszor döntünk a "kisebb rossz", a tűrhetőbb, a "viszonylag jobb" jövőre vonatkozó reménye mellett. Ígéretek között választunk, tapasztalataink mellett a reményeinkre, megérzéseinkre, arányérzékünkre is hagyatkozunk. A választás pillanatában információink mindig hiányosak, sohasem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy adott múltból milyen jövő következik, nem vehetünk mérget arra, hogy jobban kormányoz-e majd az, aki nem volt mindig demokrata, mint az, aki demokrata volt.

Amikor a szocialisták rendre átsiklanak az erkölcsi kérdések fölött - eltekintve a "József nádor téri James Bond" olykor megjelenő, heroizáló, tragikomikus magyarázatától - azt sugallják, hogy a politika "erkölcse" nem más, mint az embereknek tetsző, kellően pragmatikus kormányzás, a politika pedig "genetikailag" erkölcstelen, pontosabban erkölcs nélküli tevékenység. Nem immorális, hanem amorális cselekvés. Ezzel a problémával azonban most szembe kell nézniük, és valamilyen koherens magyarázattal elő kell állniuk. Például be kellene avatniuk a választópolgárokat - legalább utólag - abba, hogy konkrétan mit tett, illetve mit nem tett a miniszterelnök azokban az években, amikor még szt-tiszt volt. Az MSZP csak a konkrétumok nyilvánosságra hozatalával segítheti hozzá választóit ahhoz, hogy esélyük legyen a történet árnyaltabb megítélésére, és Medgyessy ügye kikerüljön a mítoszok és ellenmítoszok világából.

Ha eltekintünk az erkölcsi fenntartások hiányának problémájától, politikailag szembetűnő volt a szocialisták egységes és hatásos kiállása Medgyessy mögött. A konstruktív bizalmatlansági indítvány esetleges sikeréhez fűzött szabad demokrata remények egy pillanat alatt semmivé foszlottak. Talán még soha nem volt képes az MSZP úgy összetartani és erőt demonstrálni, mint most, éppen ebben a kérdésben - bár ez részemről puszta ténymegállapítás, nem dicséret. Itt nem volt frakciózás, platformozás, mindenki azonnal a fedélzetre sietett. Már ez a tény megkérdőjelezi, hogy a "pancserpuccs" (Kövér László kifejezése) a párton belülről indult volna el. Aki ügynökváddal politikust akar buktatni az MSZP-ben, az nem ismeri a pártot, hiszen ezzel csak szándéka ellenkezőjét - a párt kohéziójának növelését, sajátos szubkultúrájának megerősödését - érheti el.

E két, fentebb vázolt felfogás között számos köztes árnyalat jelent meg, amely a liberális párthoz és a liberális véleményformálókhoz kötődött. Szokás szerint itt volt legnagyobb a sokszínűség. Az SZDSZ politikusai első nap bizalmatlanságukat fejezték ki Medgyessy Péterrel szemben, majd a rákövetkező napon - látván a bizalmatlansági indítvánnyal szembeni egységes szocialista ellenállást - mégis támogatásukról biztosították a kormányt. Mindez a sajtóban úgy "jött át", mint a szabad demokraták megszokott hezitálása, naivitása, kétlelkűsége, ügyetlensége, sőt akadt újságíró, aki ezt "szemforgatásnak" nevezte. Hiszen volt már példa arra, hogy a szabad demokraták kijelentették, hogy "Horn Gyulával soha!", majd néhány hétre rá koalícióra léptek vele. Azok után, hogy négy évet már egyszer közös koalícióban töltöttek az MSZP-vel, igazán érthetetlen, miért kellett most ennyire meglepődniük. Ha pedig ismét koalícióra léptek vele, sejthették, hogy olyan mezőn járnak, amely nemcsak pipacsokkal van tele - maradhattak ott fel nem szedett taposóaknák is. A naivitás a posztkommunista politikában rosszul kommunikálható, mert vagy a baljósan csengő "értelmiségi politizálás" ténye vagy pedig társadalomismereti hiányosság áll mögötte.

Az SZDSZ tehát nem elsősorban Medgyessy múltbéli tevékenységét kifogásolta - amely Horn Gyula után kifejezetten szelíd is lehetett -, hanem hogy ezt nem tudatta idejében választóival. Horn Gyula rosszabb korban, rosszabb testületben exponálta magát, de legalább megmondta mindezt az állampolgároknak, akik ennek tudatában szavaztak rá. Medgyessy viszont hímezett-hámozott, így figyelmen kívül hagyta a demokráciában szokásos elvárásokat. (Vajon ha Pintér Sándor akkori belügyminiszter és titokgazda - Medgyessy politikai ellentáborának prominens tagja - feloldja őt az államtitok megőrzésének kötelezettsége alól, az új tény megismerése negatívan befolyásolta volna-e mindazokat, akik korábban Horn Gyulára karhatalmista múltjának ismeretében is szavaztak? Őket aligha, másokat talán igen.)

Ezzel együtt az SZDSZ volt az a párt, amelyben legalább szembenéztek a problémával, erkölcs és politika konfliktusával. Az ilyesfajta szembenézés a magamfajta értelmiséginek már önmagában is tetszik, de tudom, hogy ezzel valószínűleg kisebbségben vagyok a társadalomban. Az SZDSZ-ben azt gondolhatták: túl rövid idő telt még el ahhoz, hogy az Orbán-korszak megszépüljön szavazóik emlékezetében. Az újdonsült ellenzék még a választási vereséget sem dolgozta fel, újra akarja számolni a szavazócédulákat, választási csalást emleget, polgári köröket szervez, hallgatólagos megállapodást rúg fel. De a jobboldal megerősödésétől való félelem minden más szempontnál fontosabbnak bizonyult az SZDSZ számára, amikor vezetői végül a Medgyessy Péter által vezetett koalíciós kormányzás folytatása mellett tették le a garast.

Az SZDSZ-nek végül drámai konfliktusban kellett megértenie, hogy a politika erkölcse nem azonosítható az erkölcs politikájával. A demokratikus társadalomban létezik a világosan kijelölt "liberális minimum" és "jogállami minimum", mert azt az alkotmány és a törvények garantálják. Ilyen világosan, biztos kézzel kijelölhető "erkölcsi minimum" azonban - egyelőre - nem létezik. A demokrácia politikai és jogi rendszer, de nem erkölcsi rendszer. A liberális demokrácia erkölcsi normái országonként nagyon eltérőek is lehetnek: kétségkívül mást értenek alatta Olaszországban, mint Finnországban, és mást Görögországban, mint az Egyesült Államokban. Hiába tartjuk súlyos problémának, hogy Medgyessy becsapta a választókat, ha kiderül, a választók számára a miniszterelnök múltjának egyes fejezetei nem tartoznak a legfontosabb kérdések közé. Az is feltételezhető: sokan nem érzik becsapva magukat, mert fel sem merült bennük, hogy erkölcsi értelemben is jobb vezetőt kellene vagy lehetne választaniuk. (A Tocsik-ügy után sem az MSZP, sem az SZDSZ nem lehet biztos abban, hogy elsősorban erkölcsi okokból szavazták őket vissza a hatalomba, bár tény, hogy a Fidesz-korszak múltán számos dolog új megvilágításba kerülhetett.) Ma Magyarországon a felmérések szerint a választópolgárok többsége úgy gondolja, hogy Medgyessynek nem kell mennie azért, mert nem tárta fel múltját. "Végül is mit várjunk egy volt kommunistától?" - kérdezhetik. Talán csak annyit: elég, ha jól kormányoz és betartja a törvényeket.

A demokrácia alaptörvényeit meg lehet alkotni néhány hét alatt, de a demokrácia erkölcsének kialakulásához több időre van szükség. Sok-sok vitára az emberek között, a sajtóban és a civil társadalom különböző fórumain. A politikai elit és a véleményirányító értelmiség sokat tehet e folyamat felgyorsításáért, de a demokrácia erkölcsének, mint minden íratlan normarendszernek, a társadalom egészében kell kiformálódnia.

A bárányok már nem hallgatnak. Dadognak.