Liszt, zsír, szappan, kenyér, hús, cukor
Negyvenévnyi háziasszonyi tapasztalatot sűrített készítője ebbe a bordó műbőr tokba. Egyébként is tüchtig ember - szűkítsük bátran: asszony - lehetett. Olyasfajta, aki arany betűs műanyag borítóban hordta a személyijét, kockás füzetben listát vezetett a háztartási kiadásairól, és ha nagyon sok filléres érme dagasztotta már a pénztárcáját, ötforintonként gondosan berolnizta őket.
Hősünk minden bizonnyal noteszt tartott eredetileg a MÁVAG emblémájával díszített műbőr tokban. A naptár alighanem már le is járt, de a kecses kis holmi - igazi, női retikülbe szánt darab - túl jó volt ahhoz, hogy kidobja. Aztán eljött egy pillanat, amikor a történelmi tapasztalat azt súgta, új szerephez juthat a fiók mélyén hányódó tok. Az asszony cukorkás stanicliből, vagy tán valami irattartóból kis rekeszeket fabrikált, szépen egymás alá ragasztotta őket, és töltőtollal, árnyékolt keretbe felírta a címszavakat. Kenyér. Hús. Cukor. Liszt. Zsír. Szappan. Hó elején, amikor megkapta a jegyeket, már csak be kellett tennie őket a megfelelő helyre.
Negyedszer csinálta végig mindezt, volt hát benne gyakorlata. Még 1916-ban, kislány korában látott először élelmiszerjegyeket. (A heti két hústalan napot persze még 1915 nyarán kénytelenek voltak megszokni.) A világháború harmadik évében, október 26-án állt föl a Közélelmezési Hivatal és Tanács: a főváros népe hamarosan megismerkedett a folyton változó nagyságú kenyérfejadagokkal, a petróleumjegyekkel és a lisztutalványokkal. 1918 őszére viszont már annyit romlott a helyzet, hogy időlegesen a szilvajegyet is bevezették.
Bár a Tanácsköztársaság bukása után a budapestiek lassan elbúcsúzhattak a fejadagoktól, 1939-ben kezdődött minden elölről. December 29-től hetente kétszer a vendéglők nem szolgálhattak föl húst. 1940. április 6-án bejött a cukor- és a zsírjegy. A fővárosiaknak havonta egy kiló cukorral, hetente 24 deka zsírral - vagy 32 deka szalonnával - kellett beérniük. A fejadag később rohamosan csökkent. 1942 januárjában bevezették a kenyérjegyet, februárban a rizsjegyet, májusban a tejjegyet. 1944 tavaszán külön jegyeket rendszeresítettek a zsidók számára. Sárga színűeket.
A jegyeket havonta adták ki, a hetek számának megfelelő mennyiségű szelvény volt rajtuk. A bilétára rá kellett írni a tulajdonos nevét és lakcímét. A nyomtatott utasítás szerint az élelmiszert a kereskedő csak a jegy tulajdonosának vagy "igazolt meghatalmazottjának" szolgáltathatta ki. Elveszett, ellopott vagy bármi módon megsemmisült jegy helyett nem lehetett újat igényelni. Utánzásáért és a vele elkövetett bármilyen visszaélésért törvény szabta büntetés járt.
1945 novemberében aztán a megszilárduló közigazgatás bizonyítéka volt a jegyrendszer ismételt bevezetése. Nem csoda, hogy az Aszszonyok című lap levelezési rovatában is csak efféle zúgolódás volt olvasható "egy sokat dolgozó háziasszony" tollából: "Örömmel olvastam, hogy ezután csak a dolgozók kapnak jegyeket. Aki nem dolgozik, ne is egyék - vagyis hatósági jegyre ne egyék. De ki a dolgozó nő? Sok ezer asszonytársam nevében tiltakozunk az ellen, hogy csak a házon kívüli munka vállalója számít dolgozó nőnek." Egy évnek kellett még eltelnie, míg búcsút inthettek végre a jegyeknek.
Felteszem, 1951-ben ezek a háziasszonyok már csak rezignáltan bólintottak. Március elsején fölvették a zsír- és szappanjegyeket, április közepén a kenyér-, a liszt-, a cukor- és a húsjegyeket. Hősünk ezekben a napokban készíthette el a maga praktikus kis jegytartóját. Bár néhány hónappal később, december másodikán hivatalosan megszűnt a jegyre való élelmiszerosztás, egy jó darabig még magánál kellett hordania a kis bordó tokot. Hiszen még 1952. január 9-én is azt olvashatta a Hotel Astoria étlapján, hogy "HJ jelzésű ételeket csak húsjegy ellenében szolgálunk ki".
1951 annyival mindenképp jobb lehetett a világháborús időknél, hogy előbb vagy utóbb adtak valamit a boltban a papírdarab ellenében. Erre utal legalábbis, hogy a jegyek közül egy sem maradt meg. Hősünk azonban soha többé nem vált meg a maga készítette jegytartótól. Ha rendrakás közben a kezébe került is, mindig megkegyelmezett neki. Sosem lehet tudni - gondolhatta ilyenkor.
