"Régen hiába vágyódtam, soha nem juthattam el sem az Operába, sem a színházba. Moziba is csak olykor-olykor mehettem. Akkor azt hirdették az urak, hogy a munkásember úgysem érti a művészetet. Aljas rágalom volt ez" - panaszolta Jónás Gyuláné Kossuth-díjas magkészítőnő 1953-ban.

Jónás Gyuláné egyébként is egyike volt a "Budapesti dolgozó - Szavazz a Népfrontra" című harminckét oldalas kiadvány főszereplőinek. Egy balettművésznő, egy sztahanovista ács, egy egyetemi tanár és egy adjunktus mellett őt is bemutatták a népköztársaság kitüntetettjeinek sorában. Beszélt az egykori Hubert és Siegmund Acélárugyárban töltött negyedszázadról, a férjéről, aki ólommérgezést kapott ("bizony, akkor nem gondoskodtak védőételekről"), a nélkülözésről. Kép is készült róla: ölében kisunoka, a rádión csipketerítő és a Kossuth-díjjal járó oklevél.

Persze mindazok, akiknél mára kialakult az akut kampánymérgezés, kénytelenek lesznek becsszóra elhinni nekem, hogy még a csaknem fél évszázaddal ezelőtti választás dokumentuma is nagyon érdekes olvasmány. Nem csak a "zömök férfiról" zengett ötstrófás induló és a bőven mért Rákosi-portrék miatt, és nem is csak azért, mert olyan rigorózus pontossággal közölték, hány munkás- és parasztfiatal járt 1938-ban (638) és hány 1952-ben (30658) a budapesti középiskolákba és felsőoktatási intézményekbe. (Jut eszembe, tudták, hogy 1952 decemberében a főváros dolgozói 1,6-szer annyi zsírt és 1,7-szer annyi lisztet vásároltak, mint annak az évnek a januárjában? Pedig így volt, hiszen a Párt és a Kormány Rákosi elvtárs kezdeményezésére még 1951 decemberében elhatározta, hogy "dolgozóink jegy nélkül, szabadon vásárolhatják meg mindazt, amire szükségük van".)

De mondom, én nem is a szövegért, hanem a képekért szeretem igazán a Népfront kampányfüzetét. A korábbi választás fotóiért például, amelyeken cekkerrel, csecsemővel és vörös zászlóval a kézben "vidáman indultak szavazni az Élmunkás téri házak lakói".

Egy másik felvételen trolibusz kanyarodik be a Falk Miksa utcába a Margit híd felől; másutt vadonatújan pompázik a hatalmas Ganz Vagongyár kiszolgálására fölhúzott Könyves Kálmán körúti tizenkét emeletes irodaház. Vagy ott az újpesti áruház: a képen még Állami, homlokzatán jelzésszerű neonreklám, odabent kárpitozott bútorok széles választéka.

A Csanádi utcai új közért viszont halkonzervet és Bambit kínált hatalmas halmokban. A MÁVAG üzemi bölcsődéjében lábakon álló kádban fürösztötték a kicsiket, a Kismotor- és Gépgyárban pedig fél tucat munkásfiatal bújta a könyvtár köteteit. Az Abonyi utcai általános iskola vidám gyerekhada a labdázáshoz sem vetette le a piros nyakkendőt, sőt a Kassai úton sípzsinór és a hófehér ing vállpántja alá bújtatott úttörősapka is dukált a kémiai kísérlethez. (Jelzem, én egész mostanáig töprengtem, mire volt való az a két, Előre-gombokkal rögzített pánt.)

A kiadvány fotóin még egészen új a csepeli Jedlik Ányos Gimnázium és a Műegyetem három vörös épülete. Vörös csillag díszlik a Hazai Fésűsfonó kultúrházának tetején, akárcsak a kispesti SZTK-rendelő ormán. A szerkesztők örömmel üdvözölték a csepeli gyorsvasutat, az újjáépített Petőfi hidat, a Fogaskerékgyár üzemi mosdóját és a Telefongyár új ebédlőjét. A legnagyobb diadal persze az épülőben lévő új csoda: "szovjet gépek dübörögnek harminc méterrel a Rákóczi út kövezete alatt, építik fővárosunk büszkeségét, a Földalatti Gyorsvasutat". Még a Stadion téri végállomásról is közöltek képet. Az építők épp betonozták a kétoszlopos, kupolás csarnokot - mit sem tudva arról, hogy utódaik még a használatbavétel előtt elbontják majd őket.

Ezek után nem meglepő, hogy a főváros dolgozóinak 98 százaléka megjelent az 1953. május 17-én megtartott választáson, és 98,2 százalékuk a Hazafias Népfront jelöltjeire szavazott.

Mai eszünkkel legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy ez a választási kiadvány az általunk ismertekkel ellentétben nem hevert számolatlanul a levélládákban, és nem bújt az újságok lapjai közé. Eleink még fizettek is érte: a rá nyomtatott ár szerint kerek 80 fillért.