Nyilvános telefonok persze akkortól voltak Pesten, amikor szokásba jött a távbeszélés. 1885-ben például 656 előfizetőre 13 nyilvános készülék jutott. Az utcai telefonok megjelenésére azonban még évtizedeket kellett várni. 1928. december 13-án állították föl az első vasvázas fülkét a Váci utca 6. előtt. Az utcai nyilvános állomások működtetésére külön részvénytársaság alakult, amely harminc évre szerződött a postával. A páncélburkolatú készülékekbe bedobált húszfilléresekből hat fillér járt az államnak, és az üzlet gyors felvirágzásából úgy látszik, ez mindenkinek jó alku volt. A következő évben 84 fülkét állítottak föl a budapesti utcákon, további 241 bedobós készüléket pedig trafikokban, színházakban, kávéházakban és pályaudvarokon szereltek föl. A telefonokra, pontosabban a húszfilléresekkel teli perselyek tartalmára éber magándetektívek vigyáztak.

A háború természetesen a nyilvános telefonokat sem kímélte. Az újjáépítés megkezdésekor egyetlen működő készülék sem volt a városban. Az első bedobós automatákat ezért nem is az utcán, hanem zárt helyeken állították föl: élelmiszerboltokban például. 1946 augusztusában, az új forint bevezetésekor épült újjá az első, zöld-sárga, üvegezett telefonfülke Pesten. Szimbolikus helyen, a Dob utca 75., azaz a Postaminisztérium előtt. A készülék nyílásába már nem húszfillérest, hanem tantuszt kellett dobni. Cserébe addig beszélhetett a polgár, míg a fülke előtt toporgók jobb belátásra nem bírták.

A pestieknek persze nem volt újdonság a játékpénz, hiszen tíz évvel korábban a villamosok perselyébe dobáltak, egy-egy kis szakasznyi utazás ellenértékeképpen, tantuszt. Az hat fillérbe került, emez meg - pályafutása nagy része alatt legalábbis - 60-ba. Csak a hetvenes évektől kértek érte egy egész forintot.

Ahogy szaporodtak a nyilvános telefonok, úgy nőtt a forgalomban lévő tantuszok száma is. 1946-ban 46 utcai és 565 zárt helyen lévő telefont használhattak a pestiek; ezekhez elég volt 260 ezer érme. Négy évvel később az 1550 telefon 705 ezer tantuszt fogyasztott, míg az utolsó időkben a négyezer nyilvános készülékhez hétmillió érme volt forgalomban. 1960 májusától már nemcsak a trafikokban, hanem tizenöt automatából is hozzá lehetett jutni a tantuszhoz. De a jelek szerint még a feketepiac is virágzott. Erre következtethetünk legalábbis abból, amit a Népszabadság 1962 szeptemberében egy "pórul járt telefonérme-tolvajról" írt. A büntetett előéletű villanyszerelőt, aki a készülékeket fosztogatta, egy kisdiák adta rendőrkézre. "A lakásán 1500 telefonérmét találtak, a többit értékesítette."

A tantuszos telefonok szép lassan múltak el Budapestről. A posta már 1969-ben megkezdte az egy forintért háromperces beszélgetést engedélyező készülékek üzembe helyezését, de a munka lassan haladt, mert drága volt az új típusú - műanyag - fülke, amelybe beszerelték őket. A nyolcvanas évek elején azonban már csak mutatóba akadt egy-két tantuszos telefon a városban. A legutolsó - úgy hallottam nemrég - a Gutenberg téren, az árkád alatt működött. Aztán elesett az is.