Húsz év múlva
Önök persze tudják, hogy a New York kávéház kulcsát sem az - akkoriban túl - ifjú Molnár Ferenc, sem más nem dobta be a Dunába, hogy így érje el az "örökös" nyitvatartást. Miként azt is, hol esett meg mégis valami hasonló. Természetesen a Fiume kávéházban, a Múzeum körút és a Gróf Károlyi (ma Ferenczy István) utca sarkán.
Ez azonban aligha volt a tulajdonos ellenére, hiszen aznap, amikor a legendás eset megtörtént, épp tönkremenni készült. De a csapatnyi író és újságíró, aki megszállta az üzletet, olyannyira otthon érezte magát, hogy menten törzshelyének nevezte ki a Fiumét. Ezt követően történt állítólag, hogy egyikük a kulcsot kidobta az ajtón, és az épp egy hóbuckába huppant. A Fiume pedig nyitva maradt.
Pedig valóban meglehetős bátorságra vallott Steuer Gyula részéről, hogy 1883-ban épp itt, az egykori pesti várárok helyén nyitott üzletet. 1874-ben már próbálkozott itt egy bizonyos Szabadi Frank Ignác egy törökös kávéházzal, de a bolt befuccsolt, az egykori katona pedig ferences szerzetesnek állt. Steuer azonban hitt a fejlődésben, és kibérelte a nevezetes Lánczy Leó megnagyobbított, eklektikus stílusban újjáépített bérházának földszintjét. Két utcára tizenöt ablakot nyitott, mögöttük modern berendezéssel látta el a kettős oszlopsorral felosztott, tágas helyiséget. Szellőzőt építtetett be, a gázlángokat Auer-féle harisnyával szelídítette, fényüket a falakra tett tükrökkel sokszorozta meg. A vendégeket biliárdasztalok és kitűnő ételek várták, és válogathattak a pesti és vidéki, sőt külföldi lapok közül.
A hóbuckás kaland után már minden ment a maga útján. Az írók mellett az egy sarokra lévő Nemzeti Színház színészei és a szemközti egyetem tanárai is látogatták a kávéházat, de élvezték kényelmét a csöndes sakkozók és az annál hangosabb politikusok is. Közel volt a Sándor utcai képviselőház, nem csoda, hogy ülésszünetben vagy épp helyette a honatyák el-ellátogattak a Fiumébe. Az üzlet - pontosabban egy, a kávéház előtti kövezeten virító vértócsa - még Mikszáth országgyűlési tudósításaiba is bekerült.
Steuer 1907-ben eladta ugyan a Fiumét, de az egymást váltó új tulajdonosok tovább vitték a boltot. 1912-ben például egy bizonyos Goldberger Salamon volt a főnök a Lánczy-féle ház földszintjén. A húszas éves elején azonban az infláció megtörte a lendületet, és egy időre francia autócsodák költöztek a tágas térbe: a kávéházi ablakokat automobil-hirdetésekkel ragasztották teli. 1925-ben aztán újfent győzött a hagyomány, és Gundel Ferencnek, majd - mikor ő a Japán felé vette az irányt - Kittner Mihálynénak köszönhetően egy időre ismét kávéillat lengett Fiume névadó címere alatt.
Az újabb válságot azonban már nem élte túl a bolt. 1934-ben Lánczy Leó özvegye átépíttette a bérház harmadik emeletét - báró Lipthay Béláné, az Iparművészeti Múzeum bőkezű mecénása vette ki a szobákat -, és egyúttal a földszintet is praktikusabb, kisebb üzletekre osztotta. A Múzeum körúti oldalra kereskedők költöztek, az oldalsó bejárat felől pedig vendéglő nyílt. Fészek volt a söröző neve, 1942-ben özvegy Pap Kálmánné igazgatta. Az ötvenes évek fordulóján pedig, immár a vendéglátó-ipari vállalat keresztségében megszületett a Csendes.
Mindezt csak azért meséltem el, hogy a végén hozzáfűzhessem: harmadik gimnazista korunkban, egy építőtábori almafa ágai közt épp ezt a vendéglőt emlegettük mi a Honti Gyurival. Az ilyen alkalmakkor, pláne tizenhat éves korban elvárható világmegváltó hangulatban arról merengtünk éppen, vajon mi lesz velünk beláthatatlanul soká, húsz év múlva. - Legegyszerűbb, ha majd akkor megbeszéljük - mondta a Honti, és ránézett az órájára. - 2002. szeptember 17-én, 21 óra 26 perckor kell találkoznunk.
Ahhoz szerencsére nem ragaszkodott, hogy a Bagi Ilona ifjúsági építőtábor almafáján legyen a randevú; helyszínként a Csendest jelölte meg. Vagy a helyén - tette hozzá. A Csendes azonban ma is megvan. Miként elődje, a Fiume, ő is a nagy túlélők közé tartozik. Még azt is megérte, hogy a Honti meg én számba vegyünk, mi van velünk - húsz év múlva.
