Elveszett illúziók?
Annyira szeretném tudni, mi lett a sorsa Tiszavölgyi József Beszkárt-kalauz iparművészeti találmányának. A dologról semmi többet nem tudok ugyanis, mint ami ebben a kérelemben olvasható. És most nem hagy nyugodni a kérdés: sikerült-e az 5236-os számú kalauznak összhangba hoznia "a szépet a célszerűséggel, a művészit a használhatósággal"? Egyáltalán, módja volt-e tanúbizonyságot tenni "a kerámia terén is a magyar alkotó képességről"?
Egy biztos: Tiszavölgyi József lelkesedésén semmi sem múlhatott. Mint fogalmazványából kiderül, azért kért nagyobb összegű anyagi támogatást a Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Rt. vezetőségétől, hogy kidolgozhasson egy teljesen új kerámia-alapanyagot, amelynek segítségével forradalmi módon megújíthatja a magyar iparművészetet. Szeme előtt mindvégig a haza szolgálata lebegett. Mint írta, abban bízott, hogy művei a Magyar Iparművészeti Társulat segítségével kijutnak a nagyvilág kiállításaira, és ott dicsőséget szereznek Magyarországnak. Ami viszont kivihetetlen égetőkemence és igen drága alapanyagok nélkül.
Nemcsak a kérelme végére biggyesztett, művészien túldíszített aláírása bizonyítja, hogy Tiszavölgyi József történetünk idején igen fiatal ember lehetett; erről tanúskodik az írás egyik kitétele is. Eszerint a szerző "ifjú életét" áldozza "emberfeletti erővel" célja megvalósítására. Nos, mint a nyomtatványon olvasható, a kalauz 1929 áprilisában lépett a Beszkárt kötelékébe. Tekintve, hogy a szolgálati szabályzat értelmében a vállalat csak 18 évesnél idősebb alkalmazottakat vehetett föl, emberünk 1936 szeptemberében valóban alig volt több 25 évesnél.
A fizetési tábla szerint ugyanakkor a B/VIII. kategóriába besorolt kalauzok hat leszolgált év után körülbelül 140 pengőt kerestek egy hónapban. Ehhez 33 pengő lakáspénz, 11 pengő 20 fillér kalauzi pótlék és - feltéve, hogy családos volt az illető - havonta 5 pengő gyerekenkénti nevelési pótlék járult. Tiszavölgyi József aligha túlzott tehát, amikor "leromlott anyagi helyzetével" magyarázta, miért van szüksége támogatásra ígéretes kísérletei folytatásához.
Igaz, óvatosságra inthetett, hogy a vállalati szabályzat az "alkalmazottakat érdeklő nyug- és kegydíjak" sorában csak öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást, temetési segélyt, utazási kedvezményt, valamint ingyenes tüzelőszert tartott nyilván. Az sem tagadható azonban, hogy az 1920-ban alakult Beszkárt Önképzőkörön belül igen erős volt a művészeti szakosztály. A Tihanyi János Lajos festőművész által vezetett képzőművészcsoport az 1935-ös Beszkárt Zsebkönyv szerint 42 tagot számlált, és eredményeiről a rendszeresen megrendezett kiállításokon adott számot. Az Önképzőkör az Autóbuszüzem telepén még képzőművészeti szakiskolát is működtetett.
Ki tudja, talán épp a kalauzok közösségén belüli erős festőlobbi állt amögött, hogy a fiatal keramikus nehezen jutott egyről kettőre. Mindenesetre tény, hogy míg Zsimala György, Németh Győző, Schottner József és B. Nagy Boldizsár kalauzok rajzait a Beszkárt Zsebkönyv is közölte, Tiszavölgyi Józsefnek még a kérvényét sem továbbították. Az irat legalábbis erre utal: valaki piros irónnal aláhúzta ugyan az első mondatot, de nincs jele annak, hogy a kérelem végigjárta volna a kötelező hivatali utat. Annak ellenére, hogy a szolgálati szabályzat szerint "a főnök az alkalmazottak kérelmét 15 nap alatt az illetékes felsőbbség elé terjeszteni köteles".
Úgy képzelem, hogy Szemeti Béla műszaki tiszt, az Asztalos Sándor utca 14. alatti Hungária-telep állomásfőnöke alaposan végigolvasta a kalauz kérelmét. "Égetőkemence... kerámia..." - mormolta, és elképzelte, amint mindezt előbb Csák Aurél műszaki tanácsos, körzetvezető és Faragó Béla segédmérnök, telepvezető is áttanulmányozza. Történetesen az ő aláírásával a gondosan gépelt lap legfelső rubrikájában. Megrázta a fejét, és a papírt fiókjába süllyesztette. Úgy döntött, egy alkalmas pillanatban, néhány jól megválasztott, biztató mondat kíséretében adja majd vissza a fiatalembernek.
De ha valaki más befejezésről tud, kérem, feltétlenül szóljon.
