Pajor Ferenc kerületi kéményseprőmestert persze ne úgy tessék elképzelni, ahogy itt, ezen a számlán ábrázoltatik. Kötve hiszem, hogy őt bárki láthatta létrával a vállán, seprűvel a kezében, a praktikum diktálta, szorosra zárt fekete ruhában. Pajor Ferenc vélhetően inas korában látott utoljára kéményt közelről. Történetünk idején, 1910-ben inkább csak üldögélt Kispesten, a Hunyady és az Egerth utca sarkán álló házában, és kalligrafikus betűivel egyre-másra töltötte ki a számlákat.

Mindezt arra alapozom, amit Szulovszky János Füstfaragók című könyvében olvastam. Ebből kiderül, hogy az 1872-es ipartörvény megszüntette ugyan a kéményseprőszakma céhes rendjét, de a mestereket és az inasokat elválasztó szakadék ettől még nem lett kisebb. A kéményseprői kerületek betöltésekor továbbra sem volt kötelező nyilvános pályázatot kiírni. A helyi hatóságok bárkinek odaítélhették a posztot: ki találhatott hát kivetnivalót abban, ha épp a területükön régtől dolgozó mester testvérének, fiának, unokaöccsének adták a megbízatást?

A század végére már annyira megmerevedett a hierarchia, hogy egy kívülről jött segédnek szinte semmi esélye sem volt a felemelkedésre. Ha a mesteri poszt valamilyen véletlen folytán nem kelt volna el a rokonságon belül, még mindig ott voltak az úgynevezett "listás segédek", akik mást se tettek, csak a helyre vártak. A munkát eközben a többiek meg az inasok végezték. Szívták a kormot, járták a tetőket, és olvasták a Kéményseprő szaklap dörgedelmeit, amelyek arra hívták fel a figyelmüket, hogy az általuk használt német kifejezéseknek megvan a szép magyar megfelelőjük, legfőbb ideje átszokni arra. Mundtuch, azaz móntékli helyett mondjanak szájkendőt, Ellenbogenfleck, tehát ellenpógni helyett karfoltot, Stangelbürste, pontosabban stangni pirstni helyett pedig nyeles kefét.

Csoda, hogy a segédeknek elegük lett az egészből? 1907-ben országos szakegyesületet alakítottak az érdekeik érvényesítésére, magasabb bért, előmeneteli lehetőséget követeltek. Lapjukban, a Jövendőben pedig fölöttébb durva hangú cikket írtak azokról a kéményseprőklánokról, amelyek a kerületeket monopolizálták. Az egyszerűen poloskáknak minősített mesterek sorába az öt Devecis, a négy Hartner és az öt Weiser mellé bizony a három, Pesten és Kispesten működő Pajor is bekerült.

A mi Pajorunk azonban 1910. április 25-én, amikor ezt a számlát kitöltötte, még előtte volt a segédek 1911-12-es bérmozgalmának és az 1913-as (egyébként vesztes) általános sztrájknak. Töltögette az előre nyomtatott számlák rubrikáit, igyekezett behajtani minden egyes háztulajdonos úrtól a "házábani kémények tisztogatásáért" az egy évre megszabott összeget. Az 5 korona 76 fillér - régi pénzben: 2 forint 88 krajcár - első látásra nem tűnik különösebben borsos összegnek. De nem árt figyelembe venni, hogy az 1910-es évek elején már háromezernél több ház és kilencezernél több kémény volt Kispesten.

Azt egyébként biztosra vehetjük, hogy Schwarczenberger Mihálynak nem okozott gondot kifizetni Pajor mester számláját. Ő Kispest egyik legmódosabb polgára volt ugyanis. A virilisták 1896-os névsorában a tizedik helyen találjuk: több adót fizetett a településnek, mint a Magyar Királyi Államvasutak.

A kispesti kéményseprő kerületet 1949-ben államosították, majd beolvasztották a nagy-budapesti kéményseprő vállalatba. Pajor Ferenc egykori rezidenciáját is elsodorta mára az idő. A "Hunyady és Egerth utca sarok" ma a Hunyadi és a József Attila utca találkozása. Garázssor van ott, játszótér, egy üres telek és egy kis családi ház. Arra sincs esélyünk, hogy megnézzük, milyen volt az a ház, amelynek kéményeit Pajor mester segédei évi 5 korona 76 fillérért buzgón tisztogatták. A Csokonay utca még megvan, de panellakótelep áll a két oldalán. A 23-as szám helyére, ha jól számolom, egy iskolát építettek./p>