indezt csak azért mesélem el, mert meggyőződésem: a főváros határán kívül eső Rákospalotán viszont nagyon is komoly forgalmat bonyolíthatott le özvegy Bekó Jánosné vállalkozása. Palota ugyanis hírhedetten elmaradott volt akkoriban, már ami a vízellátás és a csatornázottság állapotát illeti. A szennyvíz- és csapadékelvezető csatornák hiánya miatt egy-egy nagyobb zápor után gyakran térdig gázoltak a polgárok a vízben, Újpest felé pedig rendszerint egész kis tavat alkotott az összegyűlt eső. Ezt a csapadékvíz-tárolót a palotai polgármester után Cserba-tónak nevezte a helyi nép.

Ennél is nagyobb baj volt talán, hogy Rákospalotán csak a városközpont egy részén épült ki a csatornarendszer, és onnan is a Szilas-patakba folyt a szennylé. 1938-ban a település 7352 épülete közül mindössze 572-ben volt zárt - zömében vízöblítéses - WC. Nem csoda, hogy a századelőn fúrt utcai közkutak elszenynyeződtek, az Országos Közegészségügyi Intézet sorozatos vizsgálatai rendre azt mutatták ki, hogy a legtöbb kút vize emberi fogyasztásra alkalmatlan. 1929-ben még hastífuszjárvány is kitört, jelezve, hogy a helyzet tarthatatlan.

Megoldás azonban nem született. Igaz, Palota vezetői már a századelőn tárgyalásokat kezdtek a pesti vízműtársasággal, ezek azonban rendre eredménytelenek maradtak. Az ivóvizet még a világháború utáni években is lajtos kocsi hordta szét a településen. Az 1928-ban megszületett csatornatervből sem lett semmi, annak ellenére, hogy az elképzeléseket egész magas szinten kidolgozták. Az első változat szerint a Dorozsmai úton vezették volna végig a főgyűjtőt, amely az Erzsébet királyné úti vámtól nyugatra érte volna el Palotát. A vízjogi tárgyalások során viszont a főváros műszaki vezetősége a Szőnyi utat jelölte ki a csatorna helyéül, amely így Rákospalota nyugati szélén közelítette volna meg a városközpontot. A gazdasági válság azonban közbeszólt: egyik változat megépítésére sem került sor.

Ezért gondolom, hogy özv. Bekó Jánosné rákospalotai pöcegödör- és csatornatisztító vállalata virágzó üzem lehetett. Erre utal legalábbis, hogy a Gábor Áron utca 4. alatti vállalkozás még jó néhány utcányi messzeségből is kapott megbízást. Bekóék telephelye a Szentmihályi út közelében volt, a megrendelő viszont, akinek ezt az 1947. augusztus 5-i jegyzéket kiállították, a Kinizsi utca 153. alatt lakott, a Dembinszky utcához egészen közel. A jegyzék igen komoly üzletről tudósít: a ceruzával rótt írás szerint Bekó Pál a Ngys. Háztulajdonos úrtól a nevezett napon a "Kinizsi u. 153. sz. h. vécétisztításáért 60 forintot köszönettel felvett".

Nem tudom, milyen volumenű munka állt a szikár néhány sor mögött, de az kétségtelen, hogy 60 forint 1947-ben igazán busás fizetségnek volt mondható. És ha Bekóéknak volt egy kis szerencséjük, áldozatos tevékenységüket az elkövetkező években is folytathatták. (A 1954-es telefonkönyv legalábbis azt mutatja, hogy a hetedik kerületi Strasser-féle vállalat még akkor is, változatlan névvel és telephellyel működött.) Mert Nagy-Budapest ide vagy oda, a palotai csatornamizéria nem egykönnyen oldódott meg. A Rákosvölgyi főgyűjtőt csak 1958 és 1965 között építették meg, hosszú viták után, az 1928-ban kijelölt nyomvonalon.