Vargáné a gépifermentálóban
Tiéd a gyár, a föld, az ország! - biztatta Varga Miklósnét közvetlen modorban a nép állama, ahányszor csak kinyitotta a munkakönyvét. Ha a kis füzet belső címlapjára pillantott, bármikor meggyőződhetett róla, hogy ő a munkáján keresztül szolgálja hazánk, népünk fejlődését, felemelkedését, és ezen keresztül biztosítja saját jövőjét.
z minden bizonnyal örömmel töltötte el az Óbudán található Budapesti Dohánybeváltó Magyar Vállalat Gépifermentáló Üzemének húszéves segédmunkását. 1949 októberét írták akkor. A világ épp nagyot fordult: másfél éve csak, hogy munkásemberek álltak az Óbudán szép számmal megtalálható nagyüzemek élére, hamarosan már csak a népnyelvben volt Goldberger a Goldberger és Drasche a Drasche. Varga Miklósné, született Mezei Mária életében persze mindez inkább szimbolikus változást hozott. A dohányjövedék a kiegyezés óta állami monopólium volt ugyanis, így legfeljebb "Magyar Királyi"-ról "Nemzeti Vállalat"-ra festették át a cégtáblát.
A dokumentumok egyébként arról tanúskodnak, hogy az 1892-ben alapított Óbudai Dohánygyár igen jól alkalmazkodott az új viszonyokhoz. Az Óbuda felszabadulása és küzdelme az életért című, 1965-ben kiadott tanulmány nem mulasztja el megjegyezni, hogy már 1948-ban "a munkaversenyben az Óbudai Dohánygyár budapesti viszonylatban az első helyezett lett, az ország összes dohánygyárai közti versenyben pedig a második". Nem kevésbé fontos szempont, hogy "ugyanakkor szociális létesítményeikkel is kitűntek".
Ez nem kis dolog, hiszen a dohánygyár a maga 512 dolgozójával az óbudai iparvidék élvonalába tartozott. (Összehasonlításképpen: a Gázgyár 500, a Hajógyár 1030, a Goldberger 671 embert foglalkoztatott.) Varga Miklósnénak mindenesetre meglehetett az a jó érzése, hogy korántsem csupa üres szólam, amit a munkakönyve elő- és hátlapján olvashat. Hogy a munkát becsület és dicsőség dolgának érezte-e, azt nem tudom; de minden bizonnyal betartotta a munkafegyelmet, teljesen kihasználta a munkaidőt, és meszszemenően takarékoskodott a nyersanyaggal. És lám, "a Magyar Dolgozók Pártja vezetése és irányítása alatt működő szakszervezetek" a nép államával kötött kollektív szerződés útján az ő számára is biztosították az üzemi mosdót, az étkezőt, a kultúrhelyiséget, a továbbtanulási és üdülési lehetőséget, akárcsak a napi 8 órai munkaidőt, a fizetett szabadságot és az egyenlő munkáért járó egyenlő bért.
Közelebbről sajnos nem tudjuk megmondani, mit csinált Varga Miklósné a kizárólag cigarettát gyártó üzem gépifermentálójában, ahol vegyi úton látták el különleges aromával a dohányt. Őróla is csak annyit tudunk, hogy Kolozsváron született, négy polgárit végzett, középtermetű volt, kék szemű, barna hajú és - hiába, háborús évek álltak mögötte - hiányos fogazatú. 1947. április 10-én, tizennyolc évesen lépett be az óbudai dohány-gépifermentálóhoz, és 1949. október 4-én, amikor az új viszonyokat tükröző Ipari Munkakönyvet kiállították számára, dr. Radó Jenő tisztiorvos megállapította: "Újraoltották. Nem trachomás".
Varga Miklósnéról legfeljebb annyit mondhatok, hogy még abban az évben, karácsony előtt egy nappal "a budapesti Gépifermentáló Üzemből önként kilépett". Új munkakönyv kiállítását csak 1952. május 16-án kérte. Akkor azonban már aligha az Óbudai Dohánygyárban helyezkedett el: azt ugyanis az ő távozása után néhány hónappal felszámolták.
Csodák csodájára azonban az üzem megmaradt. Igaz, mára teljesen átalakult körülötte a város. Hajdan Óbuda központjában, az akkori Szentendrei út és a Flórián tér között állt. Mára mindebből csak a cím maradt: Polgár utca 6-10. A dohánygyár csarnokai köré panelházak nőttek, klinkertéglás épületei eltörpülnek a híd közeli lehajtója mellett. Még furcsább azonban, hogy nyomokban a gépifermentáló is föllelhető. A Flórián tértől északra, a Szentendrei út és a rakpart között mindenhol sokemeletes betonházak ágaskodnak, kivéve a Folyamőr utca páratlan oldalát. Ott megmaradtak a régi gyárak; a 21-es szám alatt most üdítőitalokat raktároznak.
