em is értem, hogy lehet az, hogy Volly István, aki bő három évtizeddel ezelőtt az akkori Budapest folyóiratban összegyűjtötte Pest-Buda dalait, szinte kizárólag szomorkás nótákat tudott az emlékezetébe idézni. A kollekció kezdődarabja például nem más, mint Bornemisza Péter megválaszolatlan kérdése: "Siralmas énnéköm tetüled megválnom / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajon s mikor lészön jó Budában lakásom". Az ember kedvén persze az sem lendít sokat, hogy tudja a választ - Bornemiszának ugyanis soha többet nem lett Budában lakása.

Menjünk is tovább. Volly István gyűjtéséből bizony egy határozottan borúlátó pest-budai népesség képe bontakozik ki. Az egykori dalszerzőket nemcsak a történelem fordulatai keserítették el - "Komárom, Budavár be vagyon kerítve / Sok szegény jó legény fel van öltöztetve" -, hanem magánéletük is számos feszültség forrása volt. "Hej, Budavár, Budavár! De sok kislány megcsalt már / Ha még ez az egy megcsal, Megátkozom, hogy meghal!" - reagált hányattatásaira - egyébiránt "friss táncritmusban" - a hajdani költő.

Ehhez képest sima tényközlésnek fogható föl az a nóta, amely szerint "Budapesti temető, Kossuth Lajos sírja benne legelső! / Ferenc Jóska, a császár, csak ő maga haragszik rá egyedül". (Tudom, önök most holmi prozódiai hiányosságokat emlegetnek, de előttem kotta is van. Elénekeltem, úgy jobb.) Persze a honvágy kezelésére is van dal a gyűjteményben. A "Ha felmegyek a budai nagyhegyre, / Onnan nézek, onnan nézek a völgyre" kezdetű, akárcsak a "Budapesti laktanyára rászállott egy gólya / Vizet hozott a szájában regruták számára" természetesen a szenvedés helyétől függően szabadon variálható.

Na de most már tényleg foglalkozzunk vidámabb dolgokkal. Igaz, nem pont arra gondolok, hogy "Meguntam az életemet, felmegyek Budapestre", hanem a nóta folytatására. Aszerint ugyanis "Ott sétálok a főutcán minden szombat este, / Kicsinosítom magamat, a fejemet jól föltartom: / Majd valaki belém szeret odafent a Duna-parton". Látják, ez az igazi pozitív életszemlélet. Hogy mire képes a nehézségekkel dacoló büszkeség, az a következőkből is kiderül: "Akinek nincs kocsija, gyalog megy az Pestre / Akinek nincs kutyája, maga ugat este!"

Akadtak viszont művészek, akik másként közelítettek a problémákhoz. Egy F-dúrban, a lassú csárdás ritmusára írott vallomás például ma is szívszorítóan hat: "Végigmegyek a budapesti utcán, kacagnak a lányok. / Azt kacagják, hogy én mindig csak egyedül járok." Az ember könnycseppet töröl el a szeme sarkában, aztán tovább olvassa a kottát. Nagyot néz, amikor a strófa végére ér: "Kacagjatok lányok, budapesti lányok, / Meglátnátok a szombathelyi babám, sírva fakadnátok!"

E helyt ne is kutassuk tovább, mit értett ezen az ismeretlen szerző. Zárásképpen térjünk inkább vissza egy igazán vidám gyermekdalocskára, amelyről Volly István 1967-ben azt írta, a teljes eltűnés fenyegeti: már az óvodákba szorult vissza, de ott sem "kedves dallam. Sőt «üldözött»!". Hogy miért üldözték a kádárista óvónők a "Pesten jártam iskolába, ku!" kezdetű nótát? Aligha a szövege miatt, hiszen annak a második strófája is csak annyit állapít meg, hogy "Pesten jártam óvodába, ku! / Térdig érő tunikába, ku! / Pesten jártam óvodába, / Térdig érő tunikába, kuku, kuku, ku!" A cikk szerzője szerint inkább a nóta pedigréjével volt a baj; jelesül azzal, hogy nem ősmagyar, hanem pest-budai német eredetű.