kkortól már nem állnak rendelkezésünkre ilyen pontos adatok. 1918 novemberében megszűnt ugyanis a hídvám. Persze az is kész csoda, hogy ilyen sokáig húzta: hiszen már a városegyesítéskor fölvetődött, micsoda lehetetlenség, hogy a nevében és igazgatását illetően is összeolvadt főváros egyik feléből csak néhány krajcár megfizetése árán lehet átkelni a másikba.

De kezdjük az elején. 1836-ban, amikor megszületett a Pest és Buda közötti állandó híd megépítését elrendelő törvény, még nagyon is előremutató rendelkezés volt a hídpénz bevezetése. Ez volt az első adónem, amely rést ütött a nemesi adómentesség bástyáján. Egy gyalog személy egy krajcárt, ugyanő teherrel a vállán kettőt, a lovas ember pedig négyet volt köteles fizetni, tekintet nélkül a társadalmi állására.

A díj megfizetése ellen az átkelő felavatása - 1849. november 21. - után nem volt apelláta. A gyalogosok a híd jobb oldalán, a kocsik a bal oldali vámházban válthatták meg jegyüket. A bilétát az átkelés végéig meg kellett őrizniük, hogy aztán a túlparti vámházaknál leadhassák. A vámőrök szigora azonban berzenkedésre késztette a lakosokat: "A budapesti lánczhíd jegyosztóinak gorombasága ellen általános a panasz. Ez emberek garázdálkodása a régi fiákkereseket is fölülmúlja, s a közönségre annál kényelmetlenebb, mert a Buda és Pest közt közlekedő népnek a velök érintkezést kikerülni épen lehetetlen."

1870-ig a Lánchídon átkelő négymillió kocsi és hárommillió gyalogos 8,6 millió forint jövedelmet hozott az építő részvénytársaságnak. Ekkor az állam megváltotta a hidat. A hídpénz azonban fönnmaradt, sőt a városegyesítést is túlélte. Az újabb átkelők eleve a négy kis vámszedő házikóval együtt készültek el, még az 1900-ban átadott margitszigeti szárnyhídra is jutott belőlük. Igaz, az 1885-ös XXI. törvénycikk úgy rendelkezett: a hídvámokból eredő hasznot újabb átkelők létesítésére kell fordítani.

Az 1909-ben kiadott Rendőri lexikon arról tanúskodik, hogy hatvan év alatt a hídvámfizetésnek egészen kifinomult szabályai alakultak ki. Regula szólt például arról, hogy a hídvámot fizető személyek "tartoznak magukat kellő mennyiségű aprópénzzel ellátni, nehogy a hídnál való pénzváltás következtében a forgalom fennakadást szenvedjen". A teherkocsikon két egyén díjmentesen kelhetett át, a katonaságnál viszont minden harmadik lóra szelvényt kellett váltani. Biléta nélkül, évi átalány ellenében használhatták a hidakat a közúti vaspályatársaságok és a társaskocsi-részvénytársaságok, a pénzügyőrök, a rendőrök - csak egyenruhában -, a postai járatok, a tűzoltók, a rabszállítók, a szemétfuvarozók, a mentők és az Erzsébet szanatórium betegszállító kocsijai. Nem kellett fizetniük a József Műegyetem diákjainak sem, akik az órák egy részét Pesten, a többit Budán abszolválták.

1912-ben újfent fölvetődött, hogy a város váltsa meg az államtól a hidakat - ebből azonban nem lett semmi. Csak az őszirózsás forradalom hozott fordulatot: 1918 novemberében a népköztársaság törvénybe iktatásával, a többségi anyanyelvi oktatással és a kiterjesztett választójoggal együtt a parlament a hídpénz eltörléséről is rendelkezett. Ekkortól ki-ki ingyen kelhetett át Pestről Budára és vissza. A vámszedő házikók viszont álltak a második világháborús ostromig, többségüket csak az újjáépítéskor bontották el. Az Erzsébet híd torzójában még sokáig lehetett látni őket, a Szabadság névre keresztelt Ferenc József híd pesti hídfőjénél pedig kegyeletből máig meghagyták mindkettőt.