Az élő múzeum halála
A budapesti múzeumok közül talán egyet sem tudnánk említeni, amelyik épen úszta meg a második világháborús bombázásokat és az ostromot. Az épületeket tüzek és belövések rongálták, a gyűjteményeket hódító hadak és hazai tolvajok fosztogatták. Szerencsére azonban olyan múzeum is viszonylag kevés van, amelyet a harcok teljesen eltöröltek a föld színéről. A Népegészségügyi vagy Társadalmi Múzeum ezek közé tartozik: a csaknem fél évszázadon át gyűjtött anyag az ostrom idején teljesen megsemmisült.
a már csak a gyéren fennmaradt leírásokból és néhány fényképből sejthető, hogyan is festett a néhai múzeum. Ezekből a dokumentumokból persze az is világossá válik, hogy annak, aki az 1901-ben alapított népegészségügyi kollekciót próbálja meg elképzelni, nem a mai múzeumokból kell kiindulnia. Akkoriban a nép nevelése volt a gyűjtemények legfontosabb feladata. Abban az időszakban, amikor világhírű műtárgyak gipszmásolataival töltötték meg a Szépművészeti Múzeum termeit, a városligeti Plasztikon kizárólag felnőtteknek szánt szekciója pedig Anatómiai Múzeum néven futott, a világ legtermészetesebb dolgának számított, hogy a tuberkulózissal és a munkahelyi ártalmakkal egy úgynevezett múzeum keretei között kell fölvenni a harcot.
A Társadalmi Múzeumot elsősorban a századfordulón mind erőteljesebbé váló szociális gondolkodás hívta életre. A gyűjtemény, akárcsak az idővel belőle kinőtt Társadalom Egészségügyi Intézet alapját az 1900-as párizsi világkiállításra egybegyűjtött, betegségmegelőzési, szociálpolitikai, munkásvédelmi tárgyú magyar anyag adta. A múzeumot a kereskedelemügyi miniszter alapította: kezdetben a Ferenciek terén, a Király Bazárban kapott helyet, majd az intézettel együtt átköltözött az Eötvös utca 3.-ba, ahol előbb három, később - az emeletráépítés után - öt szintet foglalt el. A rendkívül kifejező Népegészségügyi Múzeum nevet 1919-ben kapta az intézmény.
A ránk maradt dokumentumokból megtudható, hogy a kiállítások délelőttönként két-három órán át díjtalanul voltak látogathatók. Az intézet témabeosztása a tárlatok tematikáját is megszabta. Hell Lajos 1939-ben kiadott kalauzában, a Budapest képes lexikonában fel is sorolja az intézet osztályait: általános higiénia, fajegészségtan, csecsemő-, anya- és gyermekvédelem, fertőző betegségek, tuberkulózis, nemi betegségek, alkoholizmus, orvosi történelem, társadalombiztosítás, nép- és munkásjólét, közjótékonyság, iparhigiénia és gyógyintézetek.
Ugye, nem kifejezetten kiállítási témák? Eleink azonban a jelek szerint megbirkóztak a gonddal. Az Országos Közegészségügyi Egyesület által 1928-ban közreadott Nyitott Könyv legalábbis azt írja, a múzeum "nem élettelen anyaggyűjtemény, hanem a drezdai Népakadémia mintájára berendezett élő intézmény", "ahol a különféle gépek, műszerek stb. állandóan használatban tekinthetők meg". Ennek megfelelően a tájékoztató szerint bárki kipróbálhatta a balesetvédelmi és képességvizsgáló készülékeket, meghallgathatta a szakemberek magyarázatait, és megnézhette a témába vágó filmvetítéseket.
Bár a leíráshoz mellékelt fényképek inkább szokványos, tablókkal és vitrinekkel zsúfolt múzeumi termeket mutatnak, semmi okunk kételkedni abban, hogy maguk a kiállítások kellő hatással voltak az iskolás- és munkáscsoportokra. Alighanem egész nemzedékekben hagyott nyomot a fogmosás szükségességének képi ábrázolása, akárcsak a közszemlére tett zuhanyozó készség vagy a teleköpdösött padlóról bevetésre induló légy elrettentő látványa. (Részletek az egyik vándortárlat kalauzából.)
Nem tudom, a háború után szóba került-e egyáltalán a megsemmisült anyag pótlása. Vélhetően nem: a munkások gyorsan körvonalazódó államában hamarosan okafogyottá vált a munkásjóléti intézkedések ilyetén népszerűsítése. Az intézet és a múzeum épülete pedig így is, úgy is a dolgozóké lett. Falai között rendezkedett be ugyanis a VI. kerületi tanács.
